Az Eufió-kérdés
(The Euphio Question)Hölgyeim és uraim az Országos Hírközlési Bizottságból, örülök, hogy lehetőségem
nyílik tanúskodni az önök előtt lévő ügyben.
Sajnálom – vagy talán azt kellene mondanom, „el vagyok keseredve” – , amiért
kiszivárgott a híre. De most, hogy terjedőben van, és önöknek is hivatalosan a
tudomására jutott, akár teljesen őszintén is elmesélhetem azt a történetet, és
Istenhez imádkozom, hogy meg tudjam győzni önöket arról, hogy Amerikának nincs
szüksége arra, amit mi felfedeztünk.
Nem tagadom, hogy mi, mindhárman – Lew Harrison rádióbemondó, dr. Fred
Bockman fizikus és jómagam, a szociológia professzora – megtaláltuk a lelki
békénket. Igen, megtaláltuk. És nem mondom azt, hogy baj volna, ha az emberek a
lelki békéjüket keresik. De ha valaki azt gondolja, hogy úgy akarja a lelki békéjét,
ahogyan mi azt megtaláltuk, akkor nyugodtan azt a tanácsot adnám neki, hogy inkább
válassza a szívtrombózist.
Lew, Fred és én úgy találtuk meg a lelki békénket, hogy egy könnyű karszékben
ültünk, és bekapcsoltunk egy kis televíziókészülék méretű szerkentyűt. Semmi
gyógyfüvek, semmi aranyszabály, semmi izomkontroll, semmi más emberek bajaiban
való vájkálás, hogy elfelejtsük a magunkét; semmi hobbi, semmi taoizmus,
fekvőtámaszozás vagy lótusz szemlélése. Azt hiszem, épp ilyen szerkentyűt képzelt el
homályosan nagyon sok ember mint a civilizációt megkoronázó vívmányt: egy
elektromos akármicsodát, ami olcsó, könnyedén gyártható nagy tömegben, és
egyetlen gomb megnyomására képes derűs nyugalommal eltölteni az embert. Látom,
hogy van egy itt maguknál is.
Először hat hónappal ezelőtt részesültem a mesterséges lelki nyugalom
élményében. Akkor volt az is, hogy megismerkedtem Lew Harrisonnal, nagy
sajnálatomra. Lew a városunk egyetlen rádióállomásának fő műsorvezetője. Abból él,
hogy egész nap jár a szája, és meg volnék lepve, ha valaki más, és nem ő ajánlotta
volna az önök figyelmébe ezt a dolgot.
Lew-nak, olyan kábé harminc másik mellett, van egy hetente jelentkező
tudományos műsora. Minden héten meghív valamilyen professzort a Wyandotte
Egyetemről, és a tudományos munkájáról faggatja. Nos, hat hónappal ezelőtt Lew
készített egy műsort egy fiatal álmodozóról, aki barátom a tanszéken, dr. Fred
Bockmanról. Én vittem el kocsival Fredet a rádióstúdióba, ő pedig behívott, hogy
nézzem meg a beszélgetést. Miért is ne, gondoltam, és megnéztem.
Fred Bockman harmincéves, de tizennyolcnak néz ki. Az élet nem hagyott
nyomokat rajta, mert Fred nem fordít különösebb figyelmet rá. Amire leginkább
figyelmet fordít, és amiről Lew Harrison beszélgetni akart vele, az egy nyolctonnás
ernyő, amivel hallgatja a csillagokat. Egy nagy rádióantenna, amely egy
teleszkópállványra van szerelve. Amennyire értem a dolgot, ahelyett, hogy
teleszkóppal nézné a csillagokat, ezt a valamit irányítja a világűrbe, és összeszedi vele
a különböző égitestektől jövő rádiójeleket.