Természetesen ott kint nincsenek rádióállomásokat működtető emberek. Csak arról
van szó, hogy sok égitest rengeteg energiát bocsát ki, és ennek egy részét be lehet
fogni a rádiófrekvenciás hullámsávon. Az egyik jó dolog, amit Fred szerkentyűje
csinál, az, hogy észleli az olyan csillagokat, amelyeket. a kozmikus por nagy felhői
eltakarnak a teleszkópok elől. A belőlük jövő rádiójelek áthatolnak a felhőkön Fred
antennájába.
De ez még nem minden, amire Fred eszköze képes, és Lew Harrison a műsorában a
végére hagyta a legizgalmasabb részt.
- Ez nagyon érdekes, dr. Bockman – mondta Lew. – Mondja csak, a maga rádió-
teleszkópja kiderített még valami mást is a világegyetemről, amit a szokásos fény-
teleszkópok eddig nem észleltek?
Ez volt a rávezető kérdés.- Igen – felelte Fred. – Találtunk körülbelül ötven, kozmikus por által nem eltakart
foltot a világűrben, ami erős rádiójeleket bocsát ki. De egyáltalán semmilyen égitest
nem látható ezeken a helyeken. - Nahát! – mondta Lew, játszva a meghökkentet. – Gondolom, ez már valami!
Hölgyeim és uraim, első alkalommal a rádiózás történetében, elhozzuk önöknek a zajt
dr. Bockman rejtélyes űrjeiből. – Kapcsolatot létesítettünk Fred antennájával az
egyetemen. Lew intett a technikusnak, hogy kapcsolja be az arról érkező
jeleket. – Hölgyeim és uraim, a semmi hangja!
Nem sok minden hallgatnivaló volt azon a zajon – remegő sziszegés, ami leginkább
arra hasonlított, amikor szökik a levegő egy lyukas kerékabroncsból. Úgy volt, hogy öt
másodpercig megy adásba. Amikor a technikus kikapcsolta, Fred és én
megmagyarázhatatlanul vigyorogtunk, mint két idióta. Laza és bizsergető jó érzés
töltött el. Lew Harrison úgy nézett ki, mint aki betévedt az öltözőbe a Copacaba-nán.
Döbbenten nézett a stúdióban lévő órára. A monoton sziszegés öt percig volt adásban!
Ha a technikus mandzsettája nem akadt volna bele véletlenül a kapcsolóba, akkor
még mindig ment volna tovább.
Fred idegesen felnevetett, Lew pedig szemével a következő mondatot kereste a
forgatókönyvében.
- A sziszegés a semmiből – mondta Lew. – Dr. Bockman, javasolt már valaki nevet
ezeknek az érdekes űröknek? - Nem – felelte Fred. – Jelenleg se nevük nincsen, se magyarázat rájuk.
Az űrök, ahonnan a sziszegés jött, még magyarázatra szorulnak, de én javasoltam
egy nevet nekik, amely, úgy tűnik, kezd rájuk ragadni: „Bockman-eufória". Lehet,
hogy nem tudjuk, mik azok a foltok, de tudjuk, hogy milyen a hatásuk, úgyhogy a név
illik rájuk. Valóban az eufória az egyetlen megfelelő szó, mivel derűt, elevenséget és
örömöt is jelent.
A műsor után Fred, Lew és én már-már az érzelgősségig kedvesek voltunk
egymáshoz.
- Nem is emlékszem, hogy mikor okozott nekem ilyen élvezetet egy
műsor – mondta Fred, és zavarodottság ült ki az arcára. – Ilyen rendkívüli élvezetet.
Mindannyian feszengtünk az érzéstől, amely eltöltött bennünket, és zavartan,
gyorsan elváltunk egymástól. Hazasiettem, hogy igyak valamit, de egy újabb
felkavaró élmény kellős közepébe sétáltam bele.