Csendes volt a ház, és kétszer is végigmentem rajta, mire felfedeztem, hogy nem
vagyok egyedül. A feleségem, Susan, egy derék és kedves nő, aki büszke rá, hogy
mindig jól és időben megeteti a családját, a díványon feküdt, és álmatagon bámulta a
plafont.
- Szívem – szóltam hozzá óvatosan. – Megjöttem. Vacsoraidő van.
- Fred Bockman szerepelt ma a rádióban – mondta réveteg hangon.
- Tudom. Bent voltam vele a stúdióban.
- Nem ebből a világból jött – sóhajtotta. – Egyszerűen nem ebből a világból. Az a
zaj az űrből... amikor azt bekapcsolta, mintha egyszeriben minden lehullott volna
rólam. Azóta itt fekszem, és próbálom túltenni magam rajta. - Ühüm – mondtam, és az ajkamba haraptam. – Hát akkor, gondolom, jobb lesz,
ha most hazahozom Eddie-t. – Eddie a tízéves fiam, és a környék legyőzhetetlen
baseballcsapatának a kapitánya. - Na fáraszd magad, apci – szólt egy vékony hang a félhomályból.
- Te itthon vagy? Mi a helyzet? Elhalasztották a meccset atomtámadás miatt?
- Nem. Nyolc inning után befejeztük.
- Olyan csúnyán aláztátok őket, hogy nem volt kedvük folytatni?
- Á nem, egész jók voltak. Szoros volt az állás, két emberük bent volt, kettő kie-
sett. – Úgy beszélt, mintha egy álmot mesélne el. – És aztán – folytatta kikerekedett
szemmel – valahogy mindenkinek elment a kedve, és egyszerűen csak elindultak
haza a játékosok. Én is hazajöttem, és itt találtam anyut összegömbölyödve, úgyhogy
én a padlóra feküdtem le. - Miért? – kérdeztem értetlenül.
- Apci – felelte Eddie elgondolkodva – , az a helyzet, hogy rohadtul nem tudom.
- Eddie! – szólt rá az anyja.
- Anyci – mondta Eddie – , az a helyzet, hogy rohadtul nem tudod te se.
Rohadtul azt éreztem, ezt senki nem tudná megmagyarázni, de egy kínzó gyanú
ébredt bennem. Tárcsáztam Fred Bockman számát. - Fred, a vacsorától állítottalak föl?
- Bárcsak azt tetted volna! – felelte Fred. – De egy falat ennivaló sincs a házban,
pedig itt hagytam Marionnak a kocsit, hogy be tudjon vásárolni. Most próbál találni
egy nyitva tartó csemegeüzletet. - Mi az, nem tudta beindítani a kocsit?
- Dehogyisnem – válaszolta Fred. – Még a piacra is eljutott. De ott aztán olyan jól
érezte magát, hogy azonnal ki is jött. – Frednek egészen letört volt a
hangja. – Gondolom, egy nőnek minden joga megvan ahhoz, hogy meggondolja
magát, de a hazugság az, ami fáj. - Marion hazudott? El se tudom hinni.
- Azt próbálta beadni nekem, hogy mindenki kijött a piacról... az eladók meg a
vevők is. - Fred – mondtam – , van egy hírem számodra. Elugorhatok hozzád vacsora után?
Amikor megérkeztem Bockmanék farmjára, Fred épp elképedten olvasta az esti
újságot. - Az egész város megbolondult! – jelentette ki. – Az összes autó minden ok nélkül
lehúzódott a járda mellé és megállt, mintha egy tűzoltóautó közeledett volna. Azt írják
itt, hogy az emberek mondat közepén elhallgattak, s úgy maradtak öt percen át.