- Nézd csak – mondtam, megpaskolva Susan hátát – , milyen remekül elvagytok,
igaz, gyerekek? Hát nem szép ez, Fred? - Eddie – szólt Marion lelkesen – , azt hiszem, van egy igazi baseball-labda az
előszobai szekrényben. Egy kemény labda. Nem lenne jobb azzal játszani, mint ezzel
az öreg tenisz-labdával? – Eddie nem mozdult.
Fred még mindig mosolyogva járkált a szobában, most teljesen le volt hunyva a
szeme. Beakadt a sarka egy lámpazsinórba, és a kandallóra zuhant, feje belelógott a
hamuba.
- Halihó mindenki! – kiáltotta, és még mindig csukva volt a szeme. – Beütöttem a
fejem a kandallóvasba. – És csak feküdt ott tovább, fel-felkacagva. - Szól már egy ideje az ajtócsengő – mondta Susan. – Nem hiszem, hogy bármit is
jelent. - Gyere be, gyere már be! – kiáltottam. Ezt valahogy mindenki nagyon viccesnek
találta. Mindannyian harsányan nevettünk, még Fred is, akinek a kipukkadó kacajai
kis szürke felhőket kavartak fel a hamuládából.
Egy alacsony, fehér ruhás, nagyon komoly öregúr jött be, megállt az előszobában,
és riadtan nézett bennünket.
- A tejesember vagyok – szólalt meg bizonytalanul. Egy darab papírt nyújtott
Marion felé. - Nem tudom elolvasni az utolsó sort a rendelésében – mondta. – Mi is van ott, a
túró, a túró, a túró, a túró, a túró... – Elvékonyodott és elhalt a hangja, miközben
törökülésbe helyezkedett a padlón Marion mellett. Miután így ült szótlanul vagy
háromnegyed órán át, aggodalom suhant át az arcán. – Hát – mondta apatikusan – ,
csak egy percre maradhatok. Az útpadkán parkoltam le a teherautómmal, zavarja a
forgalmat. – Kezdett felállni. Lew lökött egyet az eufió hangerőgombján. A
tejesember a padlóra roskadt. - Aaaaaaaaaaaaah! – sóhajtotta mindenki.
- Ilyen napon jobb is itt a négy fal között – folytatta a tejesember. – Azt mondta a
rádió, hogy elkap bennünket az Atlanti-óceánról jövő hurrikán farka. - Gyöjjön csak – mondtam. – Egy nagy, száraz fa alatt állítottam le a
kocsimat. – Úgy tűnt, hogy ez egy egészen értelmes kijelentés. És senki nem is talált
benne kivetnivalót. Visszasüppedtem a csend meleg ködébe, és nem gondoltam
semmire a világon. Ezek a „süppedések" mintha csak néhány másodpercig tartottak
volna, mielőtt megszakította őket az újonnan érkezettek hangja. Visszatekintve úgy
látom, hogy ritkán lehettek hat óránál rövidebbek.
Az egyikből, emlékszem, az rángatott ki, hogy újra és újra megszólalt az
ajtócsengő.
- Mondtam már, hogy gyere be – morogtam.
- Meg én is – morogta a tejesember.
Kitárult az ajtó, és egy motoros rendőr dühös képe meredt ránk. - Ki a fene hagyta úgy ott a tejszállító teherautóját, hogy eltorlaszolja az
utat? – kérdezte. Megpillantotta a tejesembert. – Aha! Valaki meg is halhatott volna,
ahogy kanyarodik, és pont beletrafál a maga kocsijába. Felfogja ezt maga? - Ásított, és dühös arckifejezését kedves mosoly váltotta fel. – Olyan átkozottul