őrült nevetés duzzadozott benne és próbált kiszabadulni.
- Még nem végeztem teljesen – mondtam.,
- Miss Hilton viszont teljesen végzett – jelentette ki. – Menjen!
Úgyhogy kimentem a teherautómhoz, visszamentem a városba, megittam egy
csésze kávét. A zuhanykabin ajtaja egy faállványon volt a teherautóm nyitott
hátulján, és mi tagadás, csodájára jártak az emberek.
A legtöbb ember, amikor kádkabinajtót rendel, nem akar rá semmit, vagy
legfeljebb egy flamingót vagy egy csikóhalat. Az üzem, odaát a massachusettsi
Lawrence-ben, be is állt rá, hogy mindössze hat plusz dollárért homokfúvásos
módszerrel tesz rá egy flamingót vagy egy tengeri csikót. De Gloria Hilton egy nagy
G-t akart, olyan hatvan centi átmérőjűt – és a G közepére a saját maga életnagyságú
arcát. És a szemnek pontosan százhatvan centire kellett a kád aljától lennie, mert
ilyen magasan volt az igazi szeme, amikor mezítláb állt a kádban.
Odaát Lawrence-ben ez a látvány őrült izgalmat okozott.
Az egyik ember, akivel kávéztam, Harry Crocker volt, a vízvezeték-szerelő.- Remélem, ragaszkodtál hozzá, hogy saját kezűleg méred meg – mondta – , csak
hogy abszolút pontosak legyenek a méretek. - Azt a férje csinálta – feleltem.
- Hogy micsoda mázlista némelyik ember – jegyezte meg.
A telefonautomatához mentem, és felhívtam Murra házát, hogy visszamehetnék-e
már befejezni a munkát. Foglalt volt a vonal.
Amikor visszamentem a kávémhoz, Harry Crocker azzal fogadott:- Kihagytál valamit, amit alighanem soha többé senki nem fog látni ebben a
városban. - Micsodát? – érdeklődtem.
- Gloria Hilton és a szobalánya háromszázhúsz kilométer per óra sebességgel
repesztettek át a városon. - Merrefelé mentek? – kérdeztem.
- Nyugatra – felelte.
Úgyhogy újból megpróbáltam felhívni Murrát. Úgy számítottam, hogy mivel Gloria
Hilton elment, vége van a nagy telefonálgatásnak. De aztán még egy óráig
egyfolytában foglalt volt a vonal. Arra gondoltam, hogy valaki talán kitépte a falból, de
a központos kisasszony azt mondta, hogy minden rendben van vele.
- Akkor próbálja meg még egyszer kapcsolni a számot! – kértem tőle.
Végre sikerült.
Murra vette fel. Csak annyit mondtam neki, hogy „Halló”, és rögtön izgalomba jött.
De nem amiatt izgult, hogy fejezzem be neki a zuhanykabint. Azért volt izgatott, mert
azt hitte, hogy egy John nevű valaki vagyok. - John, John – mondta – , hála istennek, hogy felhívtál!
- John – folytatta aztán – , tudom, hogy mit gondolsz rólam, és nem hibáztatlak,
amiért azt gondolod... de kérlek, hallgass meg most az egyszer, mielőtt leteszed.
Elhagyott, John. Az életemnek ez a része véget ért... finito! Most próbálom
összeszedegetni a darabokat. John, az isten irgalmára kérlek, ide kell jönnöd. Kérlek,
John, kérlek, John, kérlek.