bátorságom visszamenni hozzá.
Megfogta a karomat.- Ide figyelj... – kérte – , menj le te, és készítsd elő a terepet, hogy úgy mondjam.
- Ha van bennem még egy kis erő tereprendezéshez – válaszoltam – , azt
megtartanám otthonra. – Azután beavattam az én otthoni helyzetembe, amely
távolról sem volt ideális. - Bármit csinálsz is – tanácsolta – , ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit én. Ne
hagyd, hogy szétessen a családod, történjék bármi. Tudom, hogy időről időre pocsék
bír lenni, de hidd el, van olyan élet, ami tízezerszer pocsékabb. - Hát – mondtam – , egyvalamiért hálát adok az Istennek...
- Mi az? – kérdezte.
- Hogy nem bukkant fel Gloria Hilton, és nem mondta azt, hogy szeret.
Lementem, hogy megismerjem Murra fiát.
Az ifjú John felnőttöltönyt viselt. Még mellény is volt rajta. És az orrán nagy, fekete
keretes szemüveg. Úgy nézett ki, mint egy egyetemi professzor.
- John – szólítottam meg – , az apád régi barátja vagyok.
- Valóban? – kérdezte, és alaposan végigmért. A kezét nem nyújtotta.
- Igazán érett fiatalember vagy, úgy látom - állapítottam meg.
- Muszáj volt – felelt:e. – Amikor apám otthagyta anyámat és engem, én lettem a
családfő, nem igaz? - Hát, John – folytattam – , tudod, az apád sem volt túl boldog miatta.
- Ez igazán nagy csalódás számomra – mondta. – Azt gondoltam, Gloria Hilton
annyira boldoggá teszi a férfiakat, amennyire csak boldogok bírnak lenni. - John, amikor idősebb leszel, sok-sok olyan dolgot meg fogsz érteni, amit ma még
nem értesz. - Maga biztosan az atomfizikára gondol. Már alig várom. – Azzal hátat fordított
nekem, és kinézett az ablakon. – Hol van az apám?– kérdezte. - Itt van – szólt le Murra a lépcső tetejéről. – Itt van az a szegény
bolond. – Nyikorgó léptekkel jött le a lépcsőn. - Azt hiszem, visszamegyek a suliba, apa - mondta a fiú.
- Máris? – kérdezte Murra.
- Azt mondták, nagy baj van, különben nem jöttem volna el – felelte John. – Úgy
látom, nincs semmi nagy baj, úgyhogy szeretnék visszamenni, ha nem bánod. - Ha nem bánom? – kérdezte Murra. Kitárta a karját. – John... – könyörgött – ,
összetöröd a szívem, ha most csak úgy elmész... anélkül, hogy... - Mi nélkül, apa? – kérdezte a fiú. Jéghideg volt a hangja.
- Anélkül, hogy megbocsátanál nekem.
- Soha – tiltakozott John. – Sajnálom, azt soha nem fogom
megtenni. – Bólintott. – Bármikor, amikor úgy érzed, hogy kész vagy indulni,
apa – tette hozzá – , én kint várok a kocsiban.
Azzal kisétált a házból.
Murra leroskadt egy székre, és a kezébe temette az arcát.- Most mit csináljak? – kérdezte. – Lehet, hogy ez a büntetés, amit megérdemlek.
Nem tehetek mást, gondolom, mint hogy a fogamat csikorgatom, és elfogadom.