- Szia, David.
David a hajtókájára tűzte a jelvényt, és kilépett a rendelőből a kombináton belüli
világ forró aszfaltjára. Tompa dübörgés hallatszott a környező épületekből, egy
teherautó rádudált, és egy porszem csapódott a szemébe. A zsebkendője sarkával
nagy nehezen kiszedte, s amikor visszatért a látása, körülnézett, a 31. épületet
keresve, ahol az új irodája és a felügyelője volt. Négy nyüzsgő utca nyílt
legyezőszerűen onnan, ahol állt, és látszólag mindegyik a végtelenbe nyúlt.
Megállított egy gyalogost, aki kevésbé ádázul sietett, mint a többiek.- Elnézést, meg tudná mondani, hol találom a 31. épületet, Mr. Flammer irodáját?
A férfi, akit megszólított, egy vidám tekintetű öregember volt, aki szemlátomást
annyira élvezte a kombinát zaját, szagait és ideges nyüzsgését, amennyire David
élvezte volna Párizst áprilisban. Az öreg David jelvényére hunyorított, majd az arcára. - Most kezdi, igaz?
- Igen, uram. Az első napom.
- Hát, mit tudhat maga? – A férfi csodálkozva megrázta a fejét, és pislogott – Most
kezdi. A 31. épület? Hát, uram, amikor én ide jöttem dolgozni 1899-ben, látni lehetett
innét a 31. épületet, nem volt más köztünk meg közte, csak a sár. Mostanra be lett
építve az egész. Látja azt a víztartályt ott fenn, olyan négyszáz méternyire? Na, a
17 - es út onnét indul, és azon kell menni majdnem a végéig, aztán átvágni a síneken,
és... Szóval most kezdi, he? Na, jobb lesz, ha elkísérem. Épp csak egy percre jöttem,
a nyugdíjam végett, de az várhat. Jól fog esni egy kis séta. - Köszönöm.
- Ötven évig dolgoztam itt – húzta ki magát az öreg büszkén, és utakon meg
utcácskákon vezette Davidet, síneken és rámpákon át, alagutakon keresztül, meg
köpködő, nyöszörgő, morgó gépekkel teli épületeken keresztül, és zöld falú
folyosókon, ahol számozott fekete ajtók sorakoztak. - Ma már nincs olyan, hogy ötven évig dolgozzon az ember – mondta az öreg
sajnálkozva. – Tizennyolc éves kora előtt nem állhat senki munkába, és hatvanöt
évesen nyugdíjba kell mennie. – A hajtókája alá dugta a hüvelykujját, hogy
kidudorodjon az ott lévő kis aranygomb. Az 50-es szám volt ott, alatta a cég
címerével. – Maguk, fiatalok, nem is reménykedhetnek benne, hogy ilyet fognak
viselni valamikor, bármennyire is szeretnének. - Nagyon szép gomb – dicsérte David.
Az öreg egy ajtóra mutatott. - Itt van Flammer irodája. Tegyen lakatot a szájára, amíg meg nem tanulja, hogy ki
kicsoda, és ők mit gondolnak. Sok szerencsét!
Lou Flammer titkárnője nem volt az asztalánál, úgyhogy David a belső iroda
ajtajához ment, és bekopogott.
- Igen? – szólt egy szívélyes férfihang. – Jöjjön be, kérem.
David kinyitotta az ajtót. - Mr. Flammer?
Lou Flammer alacsony, kövér ember volt a harmincas évei elején. Sugárzó arccal
nézett Davidre. - Miben segíthetek?