A hazugság
(The Lie)Kora tavasz volt. A bágyadt napfény hűvösen terült el a szürke zúzmarán. Az égen
kirajzolódó fűzfaágak kibomlani készülő kövér barkák aranyszínű fátylába
burkolóztak. Egy fekete Rolls-Royce suhant a connecticuti autópályán New Yorkból. :
Ben Barkley, egy fekete bőrű sofőr ült az autó volánjánál.- Tartsa be a sebességkorlátozást, Ben – figyelmeztette Remenzel doktor. – Nem
érdekel, mennyire nevetségesek a sebességkorlátozások, tartsa be őket. Semmi ok a
sietségre, rengeteg időnk van.
Ben kicsit felengedte a gázpedált.- Ilyenkor tavasszal olyan, mintha magától akarna így repeszteni – mondta.
- Azért csak tartsa vissza, rendben? – utasította a doktor.
- Igenis, uram – felelte Ben. A tizenhárom éves fiúnak, Eli Remenzelnek, a doktor
fiának, aki mellette ült, halkabban beszélt. – Hát nem jobban érzik magukat tavasszal
az emberek meg az állatok is? – kérdezte tőle. – Ugyanúgy az autó is jobban érzi
magát. - Öhöm – felelte Eli.
- Minden jól érzi magát – folytatta Ben. – Te nem érzed jól magad?
- De, de, jól érzem magam – válaszolta Eli közömbös en.
- Na még szép, hisz mehetsz abba a csodálatos iskolába – mondta Ben.
Az a csodálatos iskola a Whitehill volt, egy előkészítő fiúiskola a massachusettsi
North Marstonban. A Rolls-Royce épp oda tartott. Az volt a terv, hogy Eli beiratkozik az
őszi szemeszterre, miközben az apja, az 1939-es évfolyam tagja, részt vesz az iskola
Felügyelői Tanácsának ülésén. - Nem hiszem, hogy a fiú nagyon jól érzi magát – jegyezte meg Ben. De nem
gondolta ezt túl komolyan. Inkább csak amolyan tavaszi fecsegés volt. - Mi a baj, Eli? – kérdezte a doktor szórakozottan. Tervrajzokat nézegetett, egy
harmincszobás hozzáépítés terveit az Eli Remenzel Emlékkollégiumhoz... ahhoz az
épülethez, amelyet az ükapjáról neveztek el. Remenzel doktor az első ülés hátuljából
kinyitható diófa asztalon terítette szét a tervrajzokat. Testes, tiszteletet parancsoló
ember volt, olyan orvos, aki csak a gyógyítás végett gyógyít, hisz olyan gazdagnak
született, mint az iráni sah. – Izgulsz valami miatt? – kérdezte a fiától, anélkül hogy
fölnézett volna a rajzokból - Nem – felelte Eli.
Bájos édesanyja, Sylvia a doktor mellett ült, és a Whitehill katalógusát olvasta. - Én olyan izgatott lennék a helyedben – fordult Elihez – , hogy ki se bírnám. Most
kezdődik életed legszebb négy éve. - Biztos – mondta a fiú. Nem mutatta az arcát az anyjának, aki így csak a
tarkójához beszélhetett: a vastag szálú haj barna tűpárnájához a merev fehér gallér
fölött. - Vajon hány Remenzel járt már a Whitehillbe? – kérdezte Sylvia.