- Olyan ez, mint azt kérdezni, hány ember halott a temetőben – felelte a doktor.
Megadta a választ a régi viccre és Sylvia kérdésére is. – Mindegyik. - Ha az összes Remenzel, aki a Whitehillbe járt, meg lenne számozva, Eli akkor
hányas számot kapna? – kérdezte Sylvia. – Én erre lennék kíváncsi.
A kérdés kissé felbosszantotta Remenzel doktort. Kicsit otrombának tűnt.- Ez nem olyasmi, amit számon tart az ember – méltatlankodott.
- Saccold meg!
- Hát – tűnődött a doktor – , át kellene nézni az összes nyilvántartást, egészen a
tizennyolcadik század végéig, hogy egyáltalán megbecsülhesse az ember. Azt is el
kellene dönteni, hogy a Remenzelek közé számítsuk-e a Schofielde-ket, a Haleyket és
a MacLellaneket. - Kérlek, saccold meg... – kérte Sylvia – , csak azokat, akiket Remenzelnek hívtak.
- Hát... – A doktor megvonta a vállát, és megzörgette a tervrajzokat. – Talán
harminc. - Eli tehát már a harmincegyedik! – mondta Sylvia boldogan. – Te vagy a harminc-
egyedik, drágám – ismételte meg fia tarkójának.
Remenzel doktor megint megzörgette a tervrajzokat.- Nem akarom, hogy a fiam ilyen szamárságokat beszéljen, hogy ő már a harminc-
egyedik – tiltakozott. - Elinek több esze van annál – mondta Sylvia. Bátor, ambiciózus nő volt, akinek a
férjétől függetlenül nem volt semmi vagyona. Tizenhat éve volt házas, de még mindig
leplezetlen és lelkes kíváncsiság élt benne a több nemzedék óta gazdag családok
szokásai iránt. - Csak az én kíváncsiságom miatt, nem azért, hogy Eli úton-útfélen azzal
hencegjen, hogy ő hányadik – folytatta Sylvia – , el fogok menni oda, ahol azok a
nyilvántartások vannak, és kiderítem, hogy hányadik. Ezt fogom csinálni, amíg te az
ülésen vagy, Eli meg a felvételi irodán lesz, és csinálja, amit ilyenkor kell. - Rendben – bólintott Remenzel doktor – , csináld csak egész nyugodtan.
- Meg is csinálom – mondta Sylvia. – Szerintem ezek érdekes dolgok, akkor is, ha
szerinted nem. – Várta, hogy a férje felcsattan erre, de hiába. Sylvia imádott azon
vitatkozni vele, hogy ő maga mennyire. szertelen, a férje meg túlságosan hűvös, és
élvezte, ha az efféle viták vége felé azt mondhatta: „Hát, azt hiszem, a szívem mélyén
én csak egy egyszerű vidéki lány vagyok, és mindig is az maradok, és attól tartok,
kénytelen leszel hozzászokni."
De Remenzel doktornak most nem volt kedve ehhez a játékhoz. A kollégium
tervrajzait érdekesebbnek találta.
- Lesznek kandallók az új szobákban? – érdeklődött Sylvia. A kollégium legrégibb
részében néhány szobában szép kandalló volt. - Az gyakorlatilag megkétszerezné a költségeket – felelte a doktor.
- Azt akarom, hogy Elinek kandallós szobája legyen, ha lehetséges – mondta
Sylvia. - Azokban a végzősök laknak.
- Gondoltam, talán valami szerencsés véletlen folytán... – próbálkozott Sylvia.
- Miféle szerencsés véletlenre gondolsz?– kérdezte a doktor. – Úgy érted,
követeljem, hogy Elinek kandallós szobát adjanak? - Nem úgy, hogy követeled ... – felelte Sylvia.