- Hanem nyomatékosan kérjem? – kérdezte a doktor.
- Lehet, hogy a szívem mélyén én csak egy egyszerű vidéki lány vagyok – zendített
rá Sylvia – , de nézegetem ezt a katalógust, és látom a Remenzelekről elnevezett sok
épületet, aztán megnézem a hátsó oldalakat, és azt látom, sok százezer dollárt adtak
a Remenzelek ösztöndíjakra, és önkéntelenül arra gondolok, hogy egy Remenzel nevű
embernek van joga kérni valami kis pluszt. - Hadd tudassam veled egészen világosan – közölte Remenzel doktor – , hogy
semmi pluszt nem kérhetsz Éli számára. Semmit! - Persze hogy semmit se fogok kérni – visszakozott Sylvia. – Miért gondolod
mindig azt, hogy kínos helyzetbe hozlak? - Nem gondolom.
- De attól még azt gondolhatom, amit gondolok, nem igaz?
- Ha muszáj.
- Muszáj – csacsogta Sylvia vidáman, a legcsekélyebb megbánást sem mutatva. A
tervrajzok fölé hajolt. – Gondolod, hogy tetszeni fognak a szobák azoknak az
embereknek? - Milyen embereknek? – kérdezte a doktor.
- Azoknak az afrikaiaknak – felelte Sylvia. Arról a harminc afrikairól beszélt, akiket
a Külügyminisztérium kérésére felvettek a Whitehillbe a következő szemeszterre.
Miattuk bővítették a kollégiumot. - Nem nekik készülnek a szobák – magyarázta a doktor. – Nem lesznek
elkülönítve. - Ó – mondta Sylvia. Gondolkodott ezen egy keveset, majd azt kérdezte: – Van
esély rá, hogy Elinek egy szobában kell laknia egy ilyennel? - Az elsősök úgy húzzák ki a szobatársaikat – válaszolta a doktor. – Ez is benne
van a katalógusban. - Eli? – szólt Sylvia.
- Hm?
- Mit szólnál hozzá, ha az egyik olyan afrikai lenne a szobatársad?
Eli egykedvűen rántott egyet a vállán. - Rendben lesz? – faggatta Sylvia.
Újabb vállrándítás. - Azt hiszem, rendben lesz – mondta Sylvia.
- Na még szép – nyugtázta a doktor.
A Rolls-Royce egy öreg, rozzant Chevrolet mellé ért, a hátsó ajtaját kötél tartotta,
hogy ki ne nyíljon. Remenzel doktor hanyagul a sofőrre pillantott, majd hirtelen
izgalom és öröm ragyogott fel az arcán, és szólt Bennek, hogy maradjon a Chevrolet
mellett.
A doktor utána áthajolt Sylvián, letekerte az ablakot, és átrikkantott az öreg
Chevrolet sofőrjének:
- Tom! Tom!
A férfi a doktor whitehilli osztálytársa volt. Whitehilli nyakkendőt viselt, amit a
felismerés örömével meglengetett Remenzel doktor felé. Aztán a remek fiára
mutatott, aki mellette ült, és büszke mosolyokkal meg biccentésekkel jelezte, hogy a
fiú a Whitehillbe megy.