bonyolultabb, mindenféle kérdőíveket kell kitölteni négy példányban, lyukkártyák
vannak meg egy halom bürokrata. Ez a felvételivizsga-rendszer is új. Az én időmben
egyszerűen csak volt egy beszélgetés az igazgatóval. Az igazgató végigmérte a fiút,
feltett neki néhány kérdést, és azt mondta: „Most már whitehilli diák vagy.”
- Es előfordult, hogy azt mondta: „Nem lehetsz whitehilli diák"? – kérdezte Sylvia.
- Ó, persze – felelte Remenzel doktor – , ha a fiú éktelenül ostoba volt vagy ilyesmi.
Kell hogy legyen egy szint. Mindig is volt egy bizonyos szint. Az afrikai fiúknak éppúgy
meg kell felelniük ennek a szintnek, mint bárki másnak. Nem juthatnak be csak azért,
mert a Külügyminisztérium barátokat akar szerezni. Ezt eleve leszögeztük. Azok a fiúk
is meg kellett hogy feleljenek a szintnek. - És megfeleltek? – tudakolta Sylvia.
- Gondolom – felelte Remenzel doktor. – Azt hallottam, hogy mindet felvették, és
mindannyian ugyanazt a vizsgát tették le, mint Eli. - Nehéz volt a vizsga, drágám? – fordult a fiához Sylvia. Most jutott az eszébe
először, hogy megkérdezze. - Öh – nyögte Eli.
- Hogyan? – kérdezte Sylvia.
- Nehéz volt – felelte Eli.
- Örülök, hogy ilyen magas a felvételi színvonal – mondta Sylvia, aztán rájött,
hogy ez elég buta megjegyzés volt. – Még szép, hogy magas a színvonal – tette
hozzá. – Hiszen ezért olyan híres ez az iskola. És ezért állnak helyt az életben azok,
akik oda jártak.
Sylvia folytatta a katalógus nézegetését, és „A Pázsit” széthajtható térképét
nyitotta ki: már réges-rég óta így nevezték a Whitehill kampuszát.
Elolvasta a Remenzeleknek emléket állító létesítmények nevét: Sanford Remenzel
Madármenedék, George MacLellan Remenzel Korcsolyapálya, Eli Remenzel Kollégium,
majd hangosan felolvasta a térkép egyik sarkába nyomtatott négysoros verset:
Ha leszáll a lenge ég
A zöldellő Pázsiton,
Whitehill, drága Whitehill,
Feléd száll gondolatom.- Tudod – mondta Sylvia – , az ilyen iskolai dalok annyira csöpögősek, amikor csak
olvassa őket az ember. De amikor meghallom, ahogy a Glee Klub énekli ugyanazt a
szöveget, mintha a legszebb költemény volna, amit valaha írtak, és könny szökik a
szemembe. - Hm – mélázott el Remenzel doktor.
- Valamelyik Remenzel írta?
- Nem hiszem – felelte Remenzel doktor. Majd hozzátette: – Nem... Várj csak! Ez
az új dal. Nem Remenzel írta, hanem Tom Kilyer. - Az az ember abban az öreg autóban, amelyik mellett eljöttünk?
- Az bizony – bólogatott Remenzel doktor. – Tom írta. Még emlékszem is, amikor
írta. - Egy ösztöndíjas fiú írta? – lelkendezett Sylvia. – Szerintem ez olyan borzasztóan
szép. Ösztöndíjas volt, ugye?