- Az apja egyszerű autószerelő volt North Marstonban.
- Hallod, milyen demokratikus iskolába járhatsz, Eli? – kérdezte Sylvia.
Fél órával később Ben Barkley leparkolt a limuzinnal a Holly House, a zegzugos
fogadó előtt, amely húsz évvel idősebb volt a Köztársaságnál. A fogadó a Whitehill
Pázsitjának szélén állt, és az iskola tetőire és tornyaira lesett a Sanford Remenzel
Madármenedék ártatlan vadonja fölött.
Ben Barkleyt másfél órára elküldték az autóval. Remenzel doktor beterelte Sylviát
és Elit az ónedények, órák, kedves régi fabútorok, nyájas felszolgálók, elegáns ételek
és italok ismerős, alacsony mennyezetes világába.
Eli, akit sutává tett az elkerülhetetlen borzalom, könyökével meglökött egy
nagymama korabeli órát, mire az visítva kongatni kezdett.
Sylvia elnézést kért. Remenzel doktor és Eli az étterem ajtajához mentek, ahol egy
hosztesz név szerint üdvözölte mindkettejüket. A három olyan whitehilli fiú egyikének
az olajportréja alatt kaptak asztalt, akikből az Egyesült Államok elnöke lett.
Az étterem gyorsan megtelt családokkal. Mindegyikben volt legalább egy nagyjából
Elivel egyidős fiú. A legtöbb fiú whitehilli zakót viselt – feketét világoskék
zsinórszegéllyel, a Whitehill címerével a felső zseben. Néhányan, mint Eli is, még nem
viselhettek ilyen zakót, csak remélték, hogy nekik is lesz.
Remenzel doktor rendelt egy Martinit, majd a fiához fordult:- Anyádnak az az elképzelése, hogy te itt különleges elbánásra vagy jogosult.
Remélem, neked nincs ilyen elképzelésed. - Nincs, apám – válaszolta Eli.
- Én roppantul szégyellném – közölte a doktor tekintélyt sugárzó hangon – , ha
valaha azt kellene hallanom, hogy úgy használod a Remenzel nevet, mintha azt
gondolnád, hogy a Remenzelek különlegesek. - Tudom – motyogta Eli nyomorultul.
- Akkor ezt megbeszéltük – fejezte be a doktor. Nem volt több mondanivalója
erről. Kurtán üdvözölt néhány embert a teremben, akiket ismert, és eltűnődött, miféle
partira foglalhattak le egy hosszú bankettasztalt az egyik fal mentén. Biztosan valami
csapatnak, amely itt játszik meccset, gondolta. Megjött Sylvia, és Elit éles suttogással
figyelmeztetni kellett, hogy álljon fel, amikor egy hölgy érkezik az asztalhoz.
Sylvia tele volt hírekkel. A hosszú asztalt, mesélte, a harminc afrikai fiúnak
terítették meg.
- Lefogadom, hogy több színes bőrű lesz most itt, mint ahányan összesen ettek a
Holly House-ban az alapítása óta – jegyezte meg halkan. – Milyen gyorsan változik a
világ újabban! - Abban igazad van, hogy gyorsan változik a világ – helyeselt Remenzel
doktor. – De abban nem, hogy hány színes bőrű evett itt. Ez egy forgalmas része volt
a földalatti vasútnak. - Valóban? – csodálkozott Sylvia. – Milyen izgalmas. – Úgy forgatta a fejét, mint
valami madár. – Szerintem itt minden olyan izgalmas. Csak az a kár, hogy a mi
fiunknak nincs még olyan zakója.
Remenzel doktor elvörösödött.- Még nem jogosult a viselésére – közölte.
- Tudom – felelte Sylvia.
- Azt hittem, meg akarsz kérni valakit, hogy azonnal engedélyezze Elinek a zakó