viselését – gúnyolódott a doktor.
- Nem tennék ilyet – tiltakozott Sylvia kicsit megsértődve. – Miért félsz mindig
attól, hogy kellemetlenséget okozok neked? - Nem számít. Bocsáss meg! Felejtsd el – kérte Remenzel doktor.
Sylvia megint felderült, Eli karjára tette a kezét, és sugárzó arccal nézett egy
férfira, aki megjelent az étterem ajtajában. - Itt van az az ember, akit a legjobban szeretek a világon a fiam és a férjem
után – mondta. Dr. Donald Warren volt az, a Whitehill Iskola igazgatója. A hatvanas
évei elején járó vékony úriember a fogadó igazgatójával állt az ajtóban, és az afrikai
diákok fogadásának előkészületeit szemlélte meg.
Ekkor történt, hogy Eli hirtelen felpattant, kirohant az étteremből, elmenekülve a
rémálomnak attól a részétől, amelyet ezzel maga mögött hagyhatott. Durván átfúrta
magát dr. Warren mellett, jóllehet jól ismerte őt, és dr. Warren még a nevén is
szólította. Az igazgató szomorúan nézett utána.
- Hát ezt nem értem – képedt el Remenzel doktor. – Mi ütött belé?
- Lehetséges, hogy tényleg beteg – aggódott máris Sylvia.
Remenzeléknek nem volt idejük, hogy komolyabban reagáljanak fiuk eltűnésére,
mert dr. Warren észrevette őket, és gyorsan az asztalukhoz ment. Üdvözölte a
házaspárt, de az Eli miatti zavara érezhető volt a viselkedésén. Megkérdezte, hogy
leülhet-e. - Hát persze, tessék csak – mutatott a székre Remenzel doktor
szívélyesen. – Megtisztel bennünket. Csodás. - Nem itt eszem – mondta dr. Warren. – A hosszú asztalnál fogok enni az új
fiúkkal. De szeretnék beszélni önökkel. – Látta, hogy öt személyre van megterítve az
asztal. – Várnak még valakit? - Megelőztük Tom Hilyert és a fiát az úton – felelte Remenzel doktor. – Bármelyik
percben itt lehetnek. - Jól van, jól van – bólogatott dr. Warren szórakozottan. Feszengett, megint
arrafelé nézett, amerre Eli eltűnt. - Tom fia is a Whitehillbe fog járni ősztől?– kérdezte Remenzel doktor.
- Hm? – kérdezte dr. Warren. – Ó, igen, igen. Ide fog járni.
- Ösztöndíjas lesz, mint az apja volt? – faggatózott Sylvia.
- Illetlen dolog ilyet kérdezni – szólt rá Remenzel doktor szigorúan.
- Bocsásson meg – szeppent meg Sylvia.
- Nem, nem... ez egy teljesen helyénvaló kérdés manapság – jelentette ki dr.
Warren. – Nem tartjuk különösebben titokban az efféle információkat most már.
Büszkék vagyunk az öztöndíjasainkra, és nekik is minden okuk megvan rá, hogy
büszkék legyenek magukra. Tom fia olyan eredményt ért el a felvételi vizsgán, amilyet
még senki. Számunkra megtiszteltetés, hogy hozzánk kerül. - Mi nem is tudjuk Eli eredményét – szólalt meg Remenzel doktor. Derűs
beletörődéssel mondta ezt, mint aki nem is számít rá, hogy a fia különösebben jó
eredményt ért el. - Jó erős közepes, gondolom – tette hozzá Sylvia. Annak alapján mondta ezt,
amilyen jegyeket Eli az általános iskolában szerzett, amelyek a közepestől a
borzalmasig szóródtak.
Az igazgató meglepetten nézett rá.