- Nem tájékoztattam önöket a vizsga eredményéről? – kérdezte.
- Nem találkoztunk önnel a felvételi vizsga óta – felelte Remenzel doktor.
- De a levél, amit írtam önöknek... – mondta dr. Warren.
- Miféle levél? – érdeklődött Remenzel doktor. – Kaptunk levelet?
- Én küldtem – válaszolta dr. Warren egyre hitetlenkedőbb arccal. – Soha még
nem volt ilyen nehéz megírnom egy levelet.
Sylvia megrázta a fejét.- Dehát mi soha semmilyen levelet nem kaptunk öntől.
Dr. Warren ekkor hátradőlt, és most nagyon betegnek tűnt. - Magam adtam postára – mondta. – Biztosan postára lett adva... két héttel
ezelőtt.
Remenzel doktor megvonta a vállát.- Az Egyesült Államok postája nem sok mindent veszít el – nyugtázta – , de időről
időre csak előfordul, hogy valami elkeveredik.
Dr. Warren kezébe temette az arcát.- Ó, istenem, ó, szentséges istenem – nyögött fel. – Meglepődtem, hogy itt látom
Elit. Nem gondoltam, hogy el akar jönni önökkel. - Nem azért jött el, hogy megnézze a tájat – értetlenkedett Remenzel doktor – ,
hanem hogy beiratkozzon.. - Tudni akarom, mi volt abban a levélben – szólalt meg Sylvia.
Dr. Warren ekkor felemelte a fejét, és összekulcsolta a kezét. - A levélben a következő állt, és nincsenek szavak, amiket nehezebben tudnék
kiejteni a számon ezeknél: „Az általános iskolában végzett munkája és a felvételi
vizsgán elért eredménye alapján közölnöm kell Önökkel, hogy fiuk és az én jó
barátom, Eli minden bizonnyal nem tudná elvégezni a whitehilli fiúktól elvárt
munkát. – Dr. Warren hangja megkeményedett, mint ahogy a tekintete is. – Felvenni
Elit a Whitehillre, és elvárni tőle, hogy megfeleljen az itteni
követelményeknek – mondta – , irreális volna, s ugyanakkor kegyetlen is.”
Harminc afrikai fiú masírozott be az étterembe az oktatói testület különböző
tagjainak, külügyminisztériumi embereknek és országaik diplomatáinak kíséretében.
És ekkor érkezett meg Tom Hilyer is a fiával, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy
épp valami borzalmas dolog történt a Remenzel családban, úgyhogy vidáman
köszöntek nekik és dr. Warrennak, mintha nem is lehetne ennél szebb az élet.
- Majd még beszélgetek önökkel erről, ha akarják – köszönt el dr. Warren
Remenzeléktől, miközben felállt. – Most mennem kell, de majd később... – És gyorsan
távozott. - Üres az agyam – motyogta Sylvia. – Tökéletesen üres az agyam.
Tom Hilyer leült a fiával. Hilyer az előtte heverő étlapra pillantott, összecsapta a
tenyerét, és azt mondta: - Mi jót lehet enni? Éhes vagyok. – Majd hozzátette: – De hol van a fiatok?
- Kiment egy pillanatra – felelte Remenzel doktor higgadtan.
- Meg kell őt találnunk – suttogta Sylvia a férj ének.
- Majd megkeressük. Még ráér – válaszolta Remenzel doktor.
- Az a levél – nyögte Sylvia – ; Eli tudott róla. Megtalálta és széttépte. Csak ez
történhetett!– Sírni kezdett, a szörnyű csapdára gondolva, amelybe a fia saját magát