nagydarab ember a fogadóból, és megpillantotta a feleségét és a fiát. Odament
hozzájuk. Úgy nézett ki, mint aki el van kábulva.
- Na? – kérdezte Sylvia.
- Mind... mind nemet mondtak – felelte Remenzel doktor nagyon leverten.
- Az jobb is – jegyezte meg Sylvia. – Megkönnyebbültem. Tényleg.
- Ki mondott nemet? – kérdezte Eli. – Ki mondott nemet és mire?
- A bizottsági tagok – felelte Remenzel doktor, és egyiküknek sem nézett a
szemébe. – Megkértem őket, hogy tegyenek kivételt a te esetedben... hogy vonják
vissza a döntésüket, és vegyenek fel.
Eli arcát egy pillanat alatt hitetlenség és szégyen öntötte el.- Hogy mit? – kérdezte, és nem volt semmi gyerekesség abban, ahogy ezt mondta.
Aztán jött a düh. – Nem lett volna szabad ezt csinálnod! – kiabálta az apjának.
Remenzel doktor bólintott.- Már más is mondta.
- Ilyet nem lehet csinálni! – háborgott Eli. – Szörnyű! Nem lett volna szabad.
- Igazad van – hagyta rá Remenzel doktor, tehetetlenül elfogadva a szidást.
- Most tényleg szégyellem magam – suttogta Eli, és mutatta is, hogy mennyire.
Remenzel doktor nyomorúságában nem talált szavakat, amiket mondhatna. - Bocsássatok meg – kérte végül. – Nagyon rossz döntés volt, hogy
megpróbáltam. - Most egy Remenzel kért valamit – közölte az apjával Eli.
- Gondolom, Ben nem jött még vissza a kocsival, ugye? – kérdezte Remenzel
doktor. Nyilvánvaló volt, hogy még nem jött vissza. – Itt fogjuk megvárni – jelentette
ki. – Nem akarok oda visszamenni ezek után. - Most egy Remenzel kért valamit... mintha egy Remenzel különleges ember
volna – folytatta Eli. - Nem hiszem... – kezdte Remenzel doktor, és befejezetlenül hagyta a mondatot,
lógva a levegőben. - Mit nem hiszel? – kérdezte a felesége csodálkozó arccal.
- Nem hiszem – felelte Remenzel doktor – , hogy el fogunk jönni ide még valaha.
(1962)
M. Nagy Miklós fordítása