Viselésre alkalmatlan
(Unready to Wear)Nem hiszem, hogy az aggastyánok, azok közülünk, akik nem születtek bele, valaha
is természetesnek tudják érezni, hogy kétéltűek – kétéltűek a szó új jelentése szerint.
Még mindig gyakran kapom magam azon, hogy szomorú vagyok olyan dolgok miatt,
amelyek már nem számítanak.
Nem tudok nem aggódni a vállalkozásom miatt például – pontosabban amiatt, ami
a vállalkozásom volt. Végül is harminc évem ment rá, hogy felépítsem a semmiből,
most meg csak rozsdásodik minden, és belepi a kosz. De hiába tudom, mennyire
ostobaság amiatt izgulnom, hogy mi lesz a vállalkozásommal, időről időre
kölcsönveszek egy testet valamelyik raktárközpontból, elmegyek a régi városomba,
és megtisztítok meg beolajozok a berendezésekből annyit, amennyit csak tudok.
Természetesen semmi másra nem volt jó az az egész, mint arra, hogy pénzt
keressek vele, és isten a tudója, abból sok hever mindenfelé. Nem olyan sok, mint
régebben, mert sokan annyira belelkesedtek ott eleinte, hogy csak szórták
szerteszéjjel, és a szél mindenfelé elvitte. És egy csomó erőszakos ember nagy
kupacokba gyűjtötte aztán, és elrejtette őket valahol. Nem szívesen vallom be, de én
magam is közel félmilliót összegyűjtöttem, és elraktam. Régebben néha elővettem és
megszámoltam, de az évekkel ezelőtt volt. Ma már azt is nehezen tudnám
megmondani, hogy hol van.
De amennyit a régi vállalkozásom miatt aggódom, az kismiska ahhoz képest,
amennyit a feleségem, Madge aggódik a régi házunk miatt. Abba meg ő tette bele
harminc évét, miközben én a vállalkozásomat építettem. És aztán amint összeszedtük
a bátorságunkat, hogy felépítsük és berendezzük, mindenki, aki csak valamennyire is
számított nekünk, kétéltű lett. Madge havonta egyszer kölcsönvesz egy testet, és
letörölgeti a port, bár ma már semmi másra nem jó egy ház, mint arra, hogy a
termeszek meg az egerek ne kapjanak tüdőgyulladást.
Valahányszor sorra kerülök, hogy testet öltsek magamra, és a helyi
raktárközpontban dolgozzam, mindig rájövök, mennyivel nehezebb a nők számára,
hogy hozzászokjanak ehhez a kétéltűséghez.
Madge sokkal gyakrabban kölcsönöz magának testet, mint én, és ez igaz a nőkre
általában. Háromszor annyi női testet kell raktáron tartanunk, mint férfit, hogy ki
tudjuk elégíteni az igényeket. Gyakran az az érzésem, mintha a nőknek egyszerűen
kell hogy legyen testük, hogy szép ruhákat aggathassanak rá, és tükörben
nézegethessék magukat. És Madge, isten megáldja, szerintem meg nem nyugszik
addig, amíg föl nem próbálja magára a Föld összes raktárközpontjának összes testét.
Madge-nek persze ez igazán jót tesz. Soha nem ugratom miatta, mert annyira
sokat használ a személyiségének. Az a nyers igazság, hogy a régi teste nem volt épp
olyan, hogy izgalomba jöjjön tőle az ember, és annak idején nagyon sokszor
rosszkedvű volt amiatt, hogy azt kell cipelnie mindenhová. Nem tehetett róla, szegény