akar vele. Aztán valakinek fel kell vennie egy sebész testét, hogy összevarrja.
Nem szeretnék tiszteletlen lenni Konigswasserhez. Ami azt illeti, tiszteletteljes
dolog azt mondani valakiről, hogy bizonyos tekintetben gyerekes, mert úgy tűnik,
mindig az ilyen embereknek jutnak eszébe a nagy ötletek.
Van egy kép róla még a régi időkből lent a Történelmi Társaságban, és abból is
látszik, hogy soha nem nőtt fel, már ami a külső megjelenését illeti – ami keveset
tehetett, azt megtette azzal a rozoga testtel, amit a természet adott neki.
A haja a válláig ért, olyan hosszú volt a nadrágja, hogy a cipője sarkával állandóan
a hajtókát taposta, és a kabátjából jó pár helyen kilógott a bélés. És elfeledkezett az
étkezésekről, és kiment a hidegbe vagy az esőbe úgy, hogy nem volt rendesen
felöltözve, és sohasem vette észre, hogy beteg, amíg már majdnem bele nem halt.
Egyszóval az a fajta volt, akit szórakozottnak nevezünk. Visszanézve természetesen
azt mondjuk, hogy kezdett kétéltűvé válni.
Konigswasser matematikus volt, és mindig kizárólag az agyából élt meg. A test,
amit magával kellett cipelnie azzal a csodálatos aggyal együtt, nagyjából annyira volt
a hasznára, mint egy ócskavasat szállító pőrekocsi. Valahányszor beteg lett, és
kénytelen volt némi kis figyelmet szentelni a testének, valami efféle szónoklat bukott
ki belőle:
„Az emberi lénynek az agya az egyetlen olyan része, amelyik ér valamit. Miért is
kell, hogy hozzá legyen kötve egy bőrből, vérből, hajból, húsból, csontokból és
csövekből álló zsákhoz? Nem csoda, hogy az emberek semmit sem tudnak
véghezvinni, amikor egész életükre össze vannak zárva egy parazitával, amelyet
étellel kell tömni, és állandóan óvni az időjárástól és a baktériumoktól. És a nyavalyás
úgyis tönkremegy – bármilyen gondosan etetjük és óvjuk!
Ki akar igazából ilyet? – tette fel a kérdést. – Mi olyan csodálatos a
protoplazmában, aminek olyan átkozottul súlyos tömegét kell magunkkal cipelnünk,
bárhová is megyünk?
A világgal nem az a baj, hogy túl sok benne az ember – mondta Konigswasser – ,
hanem az, hogy túl sok benne a test."
Amikor elromlottak a fogai, és mindet ki kellett húzni, és nem tudott olyan fogsort
csináltatni, amely kényelmes lett volna, azt írta a naplójába: „Ha az élő anyag képes
volt odáig fejlődni, hogy kijöjjön az óceánból, amely igazán kényelmes hely volt az
élethez, akkor biztosan képes arra is, hogy megtegyen még egy lépést, és kilépjen a
testből, amely tisztán csak nyűg, ha jól meggondoljuk.”
Nem volt prűd a testekkel kapcsolatban, azt világosan kell látni, és nem irigykedett
az olyan emberekre, akiknek jobb jutott, mint neki. Egyszerűen csak azt gondolta,
hogy a testtel sokkal több a baj, mint amennyi a haszna.
Nem igazán reménykedett benne, hogy az emberek valóban odáig fejlődnek még az
ő életében, hogy el tudják hagyni a testüket. Csak vágyott rá, hogy úgy legyen. Épp
erősen ezen gondolkodott, amikor egy parkban sétált ingujjban, és megállt az
állatkertnél, hogy megnézze, hogyan etetik az oroszlánokat. Aztán, amikor a
felhőszakadásból havas eső lett, elindult hazafelé, és ekkor meg a tűzoltókat kezdte
nézni egy víztározó mellett, akik lélegeztetőkészülékkel próbáltak életre kelteni egy
vízbe fúltat.
A szemtanúk azt mondták, az öregember egyenesen besétált a vízbe, és csak ment,