ment rezzenetlen arccal, amíg el nem tűnt. Konigswasser megnézte a halott arcát, és
azt mondta, még soha nem látott annál jobb okot az öngyilkosságra. Megint elindult
hazafelé, és már majdnem haza is ért, amikor ráeszmélt, hogy ami ott hevert a tó
mellett, az az ő saját teste volt.
Visszament, hogy újra elfoglalja a testét, és épp mire odaért, a tűzoltóknak
köszönhetően újból lélegezni kezdett, aztán hazament vele, inkább csak a városnak
tett szívességből, mint bármi másért. Besétált vele a nagyszekrénybe, kiszállt belőle,
és otthagyta.
Csak akkor vette elő, amikor valamit írni akart, vagy lapozni egy könyv lapjait, vagy
amikor etetnie kellett, hogy legyen elég energiája elvégezni azt a kevés munkát, amit
adott neki. Az idő többi részében mozdulatlanul ült a szekrényben, kábán bámult, és
lényegében semennyi energiát nem használt. Konigswasser a minap mesélte, hogy
annak idején heti egy dollárból tartotta fenn, s csak akkor vette elő, amikor igazán
szüksége volt rá.
De a legjobb az volt, hogy Konigswassernek többé nem kellett aludnia csak azért,
mert annak kellett; vagy félnie, csak mert az úgy gondolta, hogy megsérülhet; vagy
mindenféle tárgyak után járkálnia, csak mert az úgy gondolta, szüksége van rájuk. És
amikor az nem érezte jól magát, Konigswasser nem bújt bele, amíg jobban nem lett,
és nem kellett egy vagyont költenie arra, hogy biztosítsa a kényelmét.
Amikor elővette a testét a szekrényből, hogy írjon, írt egy könyvet arról, hogyan
szállhat ki az ember a testéből. Huszonhárom kiadó megjegyzés nélkül
visszautasította a kéziratot. A huszonnegyedik eladott kétmillió példányt a könyvből,
amely jobban megváltoztatta az emberi életet, mint a tűz, a számok, az ábécé, a
mezőgazdaság és a kerék felfedezése. Amikor valaki ezt mondta Konigswassernek, ő
csak morogva megjegyezte, hogy megsértik a könyvét az ilyen lagymatag
dicséretekkel. Van benne valami, szó se róla.
Körülbelül két éven át követve Konigswasser instrukcióit, szinte bárki ki tudott lépni
a testéből, amikor csak akart. Az első lépés annak megértése volt, hogy az idő nagy
részében micsoda parazita és diktátor a test, aztán annak különválasztása, amit a test
akar vagy nem akar, attól, amit maga az ember – a pszichéje - akar vagy nem akar.
Majd pedig arra koncentrálva, hogy te magad mit akarsz, és lehetőség szerint minél
többet semmibe véve abból, amit a test akar, a szimpla fenntartásán túl, rábírtad a
pszichédet, hogy követelje a jogait és teljesen önellátó legyen.
Ezt tette Konigswasser ösztönösen, amíg ő és a teste el nem vált egymástól a
parkban, a pszichéje elment megnézni az oroszlánok etetését, miközben a teste
felügyelet nélkül hagyva besétált a víztározóba.
A szétválás utolsó trükkje, amikor az ember pszichéje már elég függetlenné vált,
elindítani a testet egy irányba, majd hirtelen azzal ellentétes irányba indítani a
pszichét. Valami okból helyben állva ezt nem lehet megtenni —mindenképpen
mozogni kell hozzá.
Eleinte a pszichénk, mármint Madge-é és az enyém, ügyetlen volt a testünkön
kívül, mint az első tengeri állatok, amelyek szárazföldre vetődtek sok millió évvel
ezelőtt, s amelyek csak totyogni, vergődni és tátogni tudtak a sárban. De idővel
belejöttünk, mert a pszichének sokkal fejlettebb a természetes
alkalmazkodó-képessége, mint a testé.
Madge-nek és nekem jó okunk volt rá, hogy ki akarjunk lépni a testünkből.
Mindenkinek, aki elég őrült volt az elején, hogy megpróbálja, jó oka volt rá. Madge