teste beteg volt, és már nem húzta volna sokáig. És úgy, hogy ő elmegy, én sem
tudtam elég lelkesedést kicsiholni magamban ahhoz, hogy sokkal tovább maradjak
nála. Úgyhogy tanulmányozni kezdtük Konigswasser könyvét, és próbáltuk kihozni
Madge-et a testéből, mielőtt meghal. Én meg vele együtt csináltam, nehogy aztán
bármelyikünk is egyedül maradjon. És még épp időben sikerült – hat héttel azelőtt,
hogy összeomlott a teste.
Ezért vonulunk fel minden évben az Úttörők Napján. Nem mindenki vehet részt a
felvonuláson – csak az első ötezer, aki kétéltűvé vált. Kísérleti nyulak voltunk, akik
úgysem veszíthettek sokat, és mi bizonyítottuk be a többieknek, milyen kellemes és
biztonságos – sokkal, de sokkal biztonságosabb, mint évről évre egy testbe zárva
szembenézni a veszélyekkel.
Előbb vagy utóbb majdnem mindenkinek lett rá jó oka, hogy megpróbálja. Előbb
több millióan lettünk, és most végül már egymilliárdnál is többen
vagyunk – láthatatlanok, testetlenek, elpusztíthatatlanok, és, istenemre mondom,
megtaláltuk igazi önmagunkat, senkinek semmi gondot nem okozunk, és semmitől
sem félünk.
Amikor nem vagyunk a testünkben, mi, Kétéltű Úttörők, akár egy tű hegyén is
találkozhatunk. Amikor testet öltünk magunkra az Úttörők Napján, közel ötezer
négyzetméternyi területet foglalunk el, több mint három tonna élelmet kell felfalnunk,
hogy legyen elég energiánk a felvonuláshoz; és sokan közülünk megfáznak, vagy még
csúnyább betegségeket kapnak el, és mérgesek lesznek, mert valakinek a teste
véletlenül rálép valaki másnak a testére, és irigykednek, mert némelyik test vezetheti
a felvonulást, míg más testek csak a tömegben mehetnek, és – ó, a pokolba, nem is
tudom, mi minden történhet még.
Nem vagyok oda a felvonulásért. Ott vagyunk egyszerre mindannyian, egészen
közel egymáshoz a testeinkben – és ez a legrosszabbat hozza ki belőlünk, akármilyen
jó is a pszichénk máskülönben. Tavaly például egy kánikulai napon volt a felvonulás.
És persze mindenki rosszul érezte magát, órákra egy izzadó, szomjazó testbe zárva.
Nos, egyik dolog hozta magával a másikat, és a felvonulást vezető marsall egyszer
csak rám szólt, hogy kiveri a szuflát a testemből az ő testével, ha még egyszer kilépek
a sorból. Mivel ő volt a marsall, természetesen neki volt a legjobb teste abban az
évben, leszámítva Konigswasser cowboyát, de azért csak visszaszóltam neki, hogy
szétverem azt a kövér fejét. Lendítette az öklét, én meg abban a pillanatban kiléptem
a testből, azt se vártam meg, hogy valóban eltalál-e. Saját kezűleg kellett
visszacipelnie a testemet a raktárközpontba.
Abban a pillanatban, hogy kiléptem a testből, már nem is voltam dühös rá.
Megértettem őt. Csak egy szent képes néhány percnél hosszabb ideig igazán kedves
vagy intelligens lenni egy testbe zárva – vagy akár boldog, leszámítva egy-egy
fellobbanást. Még nem találkoztam olyan kétéltűvel, akivel ne lehetne jól kijönni, aki
ne volna vidám és érdekes – már legalábbis addig, amíg kívül van a testén. És nem
találkoztam még olyannal, aki ne vált volna azonnal egy kicsit morcossá, mihelyt
bebújt egy testbe.
Amint bebújsz, rögtön a kémiai folyamatok veszik át az uralmat – a mirigyek
hatására ingerlékeny vagy harcias vagy éhes vagy dühös vagy érzelgős leszel:
egyszerűen sohasem tudhatod, hogy mi fog történni veled a következő pillanatban.