nem tudtuk kényelmesen elhelyezni a priccsen, akárhogy próbáltuk; és persze a test
egyszerűen megkövetelte a maga nyolc óra alvását.
Az ellenség törvénykönyvei szerint főbenjáró volt a bűn, amelynek vádjával bíróság
elé állítottak bennünket: dezertálás. A ő szemszögükből az összes kétéltűnek
egyszerűen inába szállt a bátorsága, és épp akkor szöktek meg a testükből, amikor
arra szükség lett volna, hogy bátor és fontos dolgokat műveljenek az emberiség
üdvére.
Nem reménykedhettünk benne, hogy felmentenek bennünket. Tárgyalást is csak
azért tartottak, mert ez lehetőséget adott számukra, hogy elharsogják, miért van
nekik annyira igazuk, és mi miért leledzünk olyan nagy tévedésben. A tárgyalóterem
zsúfolva volt a katonai fejeseikkel, és mindegyik dühösnek, bátornak és nemesnek
nézett ki.
- Kétéltű úr – szólított meg az ügyész – , maga, úgy gondolom, elég idős, hogy
emlékezzen arra az időre, amikor minden embernek a testében kellett megbirkóznia
az élettel, és úgy dolgozni és küzdeni azért, amiben hitt. - Emlékszem rá, amikor a testek mindig összevesztek egymással, és harcolni
kezdtek, és úgy tűnt, senki sem tudja, hogy miért és hogyan lehetne ezt
megállítani – válaszoltam udvarias hangon. – Nekem úgy tűnt, csak egyetlen dolog
van, amiben hisznek: az, hogy nem szeretnek harcolni. - Mit mondana ön arról a katonáról, aki az ellenséges tűz láttán elszökik a
csapatából?– kérdezte az ügyész. - Azt mondanám, bizonyára észveszejtő félelem kerítette hatalmába.
- Hozzájárul a csata elvesztéséhez, igaz?
- Ó, persze. – Ezen nem lehetett vitatkozni.
- Hát nem ezt tették a kétéltűek is... elszöktek az emberi fajból, otthagyva az
életért folytatott küzdelmet? - A legtöbben még életben vagyunk, ha erre gondol – mondtam.
Ez igaz volt. Nem győztük le a halált, és nem voltunk benne bizonyosak, hogy le
akarjuk-e győzni, de az biztos, hogy elképesztő mértékben meghosszabbítottuk az
életet, összehasonlítva a testbe zárva várható élettartammal.
- Ön elszökött a kötelezettségei elől! – mutatott rá az ügyész.
- Mint ahogy ön is kifutna egy égő épületből, uram – mondtam.
- Otthagyva mindenki mást, hogy egyedül küszködjenek!
- Mindannyian kimehetnek ugyanazon az ajtón, mint mi. Amikor csak akarnak.
Nem kell mást tenni, csak végiggondolni, hogy mit akarsz te magad, és mit akar a
tested, aztán összpontosítani...
A bíró már úgy csapdosott a kalapácsával, hogy azt hittem, mindjárt eltöri. Itt
elégették Konigswasser könyvének összes példányát, amit csak megtaláltak, én meg
a tévében, egyenes adásban előadást tartok arról, hogyan lehet kiszállni a testből.
- Ha úgy lenne minden, ahogyan azt maguk, kétéltűek akarják – vádolt az
ügyész – , akkor mindenki elszökne a kötelezettségei elől, és hagyná, hogy az élet és
a fejlődés, ahogyan most ismerjük, tökéletesen eltűnjön. - Hát persze – értettem egyet vele. – Hiszen ez a lényeg.
- Az emberek nem dolgoznának többé azért, amiben hisznek? – provokált.