- Volt egy barátom annak idején, aki tizenhét éven át gyárban dolgozott, lyukakat
fúrt kis négyzet alakú bigyókba, és soha nem volt világos elképzelése arról, mire
kellenek azok a lyukak. Egy másik ismerősöm mazsolát termesztett egy üvegfúvó
műhelynek; nem arra kellettek a mazsolái, hogy bárki is megegye őket, de ő sohasem
tudta meg, hogy mit csinál velük az a cég. Az efféle dolgoktól hányingerem lesz...
természetesen csak most, hogy testet öltöttem magamra, attól meg, ami az én
munkám volt annak idején, még inkább. - Akkor maga megveti az embereket és mindazt, amit csinálnak – jelentette ki.
- Nagyon is kedvelem az embereket... jobban, mint bármikor azelőtt. Csak azt
gondolom, piszkosul szégyenletes, hogy mit meg nem kell tenniük azért, hogy
gondoskodjanak a testükről. Kétéltűvé kellene válniuk, hogy lássák, mennyire boldog
tud lenni az ember, ha nem kell azon izgulnia, hol szerzi be a következő adag ételt a
testének, hogyan óvja a megfagyástól télen, vagy mi fog történni vele magával, ha a
teste egyszer csak tönkremegy. - De ez, uram, az ambíció és minden nagyság végét jelenti!
- Ó, hát azt nem is tudom – mondtam. – Igazán nagyszerű emberek vannak a mi
oldalunkon. Olyanok, akik testben is, testen kívül is nagyszerűek lennének. A lényeg,
hogy nincs többé félelem. – Egyenesen a legközelebbi tévékamerába néztem. – És ez
a legcsodálatosabb dolog, ami valaha az emberrel történt.
Megint lecsapott a bíró kalapácsa, a főtisztek pedig elkezdtek túlharsogni engem. A
tévések kikapcsolták kameráikat, és minden nézőt, a legmagasabb rangú tisztek
kivételével, kivezettek. Tudtam, hogy most valóban mondtam valamit. Most mindenki
csak orgonazenét kapott a tévékészülékén.
Amikor elcsitult a felfordulás, a bíró azt mondta, a tárgyalásnak vége, és hogy
Madge meg én bűnösek vagyunk dezertálás bűntettében.
*
Semmi olyat nem tehettem, amivel tovább rontok a helyzetünkön, úgyhogy
visszaszóltam:
- Most már értem magukat, szegény szerencsétleneket – mondtam. – Nem tudnak
meglenni félelem nélkül. Ez az egyetlen képességük... és olyan félelmet kell ültetniük
saját magukba meg másokba is, hogy mindenféle dolgokat megtegyenek miatta. Ez
az egyetlen örömük, nézni az embereket, ahogy ugrálnak félelmükben, hogy mit
fognak tenni a testükkel, vagy mit fognak elvenni a testüktől.
Madge is hozzátette a magáét:- Csak úgy tudnak bárkit is irányítani, ha félelemben tartják.
- Ön megsérti a bíróságot! – emelte fel a hangját a bíró.
- Csak úgy tudják félelemben tartani az embereket, ha nem engedik ki őket a
testükből - mondtam.
A katonák megragadtak minket, és elkezdtek kivonszolni a tárgyalóteremből.- Ez háborút jelent! – kiáltottam.
Minden megdermedt abban a pillanatban, és a légyzümmögést is meg lehetett
hallani. - Már háborúban állunk – jelentette ki a tábornok feszengve.
- Hát, lehet, hogy maguk igen, de mi nem – helyesbítettem. – De háborúba