lépünk, ha nem oldozzák el Madge-et és engem ebben a pillanatban. – Harcias és
impozáns voltam abban a hadsereg-tábornoki egyenruhában.
- Hisz nincsenek is fegyvereik – fanyalgott a bíró. – Semmilyen technikájuk. A
kétéltűek semmik, amikor kilépnek a testből. - Ha nem oldoznak el, mire tízig számolok – mondtam – , a kétéltűek elfoglalják az
itt lévő egész díszes társaságnak a testeit, és lesétálnak velük a legközelebbi szikláról.
Bekerítettük a helyet. – Ez természetesen zagyvaság volt. Egyszerre csak egy ember
lehet egy testben, de az ellenség nem lehetett ebben biztos. – Egy! Kettő! Három!
A tábornok nyelt egyet, elsápadt, és bizonytalanul intett a kezével.- Oldozzák el őket – rebegte.
A katonák, akik maguk is meg voltak rémülve, örömmel engedelmeskedtek. Újra
szabadok voltunk.
Néhány lépést tettem, az ellenkező irányba fordítottam a szellemem, és a gyönyörű
hadseregtábornok a kitüntetéseivel meg minden egyebével úgy gurult le a lépcsőn,
mint egy régi óra.
De Madge még nem volt velem. Még abban a rézszínű testben volt a halványsárga
hajjal és körmökkel.
- És azon túl – hallottam meg a szavait – , kárpótlásul a nekünk okozott kellemet-
lenségekért, ezt a testet el kell szállítaniuk nekem New Yorkba, ahol legkésőbb jövő
hétfőn szeretném jó állapotban átvenni. - Igenis, asszonyom – mondta a bíró.
Amikor hazaértünk, épp vége lett az Úttörők Napja alkalmából rendezett
felvonulásnak a helyi raktárközpont előtt, és a marsall kilépett a testéből, majd
bocsánatot kért a viselkedéséért.
- Ugyan már, Herb – nyugtattam meg – , nem kell bocsánatot kérned. Nem voltál
önmagad. Egy testben masíroztál éppen.
Ez a legjobb a kétéltűségben – már azután, hogy nem kell félni – , hogy az emberek
minden ostobaságot megbocsátanak neked, amit egy testben művelhettél.
Ó, vannak azért persze árnyoldalak is, mint ahogy, gondolom, mindennek vannak
árnyoldalai. Még mindig kell dolgoznunk időnként, hogy fenntartsuk a
raktárközpontokat, és legyen annyi élelmünk, hogy etetni tudjuk a közösségi testeket.
De ez jelentéktelen árnyoldal, a jelentős árnyoldalak meg, amelyekről valaha
hallottam, egyáltalán nem igaziak, csak olyan emberek régimódi gondolkodásából
fakadnak, akik nem tudják abbahagyni az aggódást az afféle dolgok miatt, amelyek
miatt a kétéltűvé válásuk előtt aggódtak.
Amint mondottam, az öregek valószínűleg sohasem fogják teljesen megszokni.
Időről időre elkomorodva gondolok arra, vajon mi lett a fizetős vécéim hálózatával,
amelyet harminc év alatt építettem ki.
De a fiataloknak nincsenek efféle nyűgjeik a múltból. Még amiatt se nagyon izgatják
magukat, hogy történik valami a raktárközpontokkal, ahogyan mi, öregek izgulunk
miatta.
Úgyhogy azt hiszem, ez lesz a következő lépés az evolúcióban – a teljes
elszakadás, ahogyan azok az első kétéltűek tették, amelyek kimásztak a sárból a
napsütésbe, és sohasem mentek vissza a tengerbe.