A kölyök, akit senki sem tudott kezelni
(The Kid Nobody Could Handle)Reggel hét harminc volt. Döcögő, zörgő, sáros gépek téptek darabokra egy hegyet
az étterem mögött, és teherautók szállították el a darabokat. Bent az étteremben
zörögtek a polcokon az edények. Remegtek az asztalok, és egy nagyon kedves kövér
ember, akinek zenével volt tele a feje, lenézett reggeli tükörtojásának ugráló
sárgájára. A felesége rokonokat látogatott meg a városon kívül. Egyedül volt.
A kedves kövér ember George M. Helmholtz volt, negyvenéves, a Lincoln
Középiskola zenei osztályának vezetője és zenekarának karmestere. Jól bánt vele az
élet. Minden évben ugyanaz a nagy álma volt. Azt álmodta, hogy ő fog vezetni egy
olyan zenekart, amelynél ragyogóbb nincsen a Föld színén. És minden évben valóra
vált az álma.
Azért vált valóra, mert Helmholtz biztos volt benne, hogy egy embernek nem lehet
ennél szebb álma. Lefegyverző bizonyosságát látva a Kiwani, a Rotary és a Lions Klub
tagjai kifizették a zenekar egyenruháit, amelyek kétszer annyiba kerültek, mint a
legjobb öltönyeik, az iskola vezetői engedték, hogy Helmholtz kifossza a kasszát a
drága kellékek beszerzése céljából, és a fiatalok szívvel-lélekkel játszottak neki. Ha
pedig egy fiatalnak nem volt tehetsége, Helmholtz rá tudta venni, hogy puszta ;
lelkesedésből játsszon.
Minden rendben volt Helmholtz életében, az anyagi helyzetét kivéve. Annyira
elkápráztatta a nagy álma, hogy pénzügyekben gyerek maradt. Tíz évvel azelőtt
eladta az étterem mögötti dombot Bert Quinn-nek, az étterem tulajdonosának, ezer
dollárért. Mostanra világossá vált, még magának Helmholtznak is, hogy őt annak
idején csőbe húzták.
Quinn leült a bokszba a zenekarvezetőhöz. Agglegény volt, alacsony, sötét, morcos
ember. Nem egy kellemes alak. Nem tudott aludni, nem tudta abbahagyni a munkát,
nem tudott kedvesen mosolyogni. Csak kétfajta hangulata volt: az egyik gyanakvó és
önsajnálattal teli, a másik erőszakos és hencegő. Az első akkor töltötte el, amikor
pénzt veszített. A második pedig akkor, amikor pénzt nyert.
Quinn az erőszakos és hencegő hangulatában volt, amikor leült Helmholtzhoz.
Hangosan szívogatott egy fogpiszkálót, és közben az előrelátásról beszélt – mármint a
saját előrelátásáról.
- Kíváncsi vagyok, hány szem láthatta ezt a dombot énelőttem – mondta
Quinn. – Sok-sok ezer, és lefogadom, hogy egyik sem látta meg azt, amit én
megláttam. Hány szem lehetett? - Az enyém például – felelte Helmholtz. Neki nem jelentett semmi mást az a domb,
mint ziháló kaptatást, vadmálnát, adót és egy helyet, ahol a zenekar piknikezhet. - Az öreged rád hagyja ezt a dombot, de neked nem jelent mást, mint
bosszúságot – cukkolta Quinn. – Úgyhogy arra gondolsz, hogy a nyakamba sózod. - Nem gondoltam, hogy a nyakadba sózom – tiltakozott Helmholtz. – Isten a
tudója, hogy több mint jutányos volt az ár.