- Olyan ez a fiú, mintha egy teljesen új faj keletkezne – mondta Quinn csodálkozó
hangon. – Egyáltalán nem olyan, mint az itteni kölykök. Az a csizma, a fekete dzseki...
és nem hajlandó beszélni. Nem rohangál a többi kölyökkel. Nem tanul. Gondolom,
még olvasni meg írni se nagyon tud. - Szereti a zenét valamennyire? Vagy szeret rajzolni? Vagy az állatokat? – kérdezte
Helmholtz. – Gyűjt valamit? - Tudod, mit szeret? Szereti fényesíteni azt a csizmát. Csak félrehúzódik, és
fényesíti a csizmáját. Akkor érzi igazán a mennyországban magát, amikor egyedül
lehet, körberakhatja a padlót képregényekkel maga körül, fényesítheti a csizmáját, és
nézheti a tévét. – Gyászosan elmosolyodott. – Volt egy késgyűjteménye is. De
elvettem tőle, és beledobtam a folyóba. - Beledobtad a késeket a folyóba? – hüledezett Helmholtz.
- Aha – felelte Quinn. – Nyolc kés; némelyiknek olyan hosszú pengéje volt, mint a
kezed.
Helmholtz elsápadt.- Huh. – Bizsergést érzett a tarkóján. – Ez egy új probléma a Lincolnban. Nem is
tudom, mit gondoljak róla. – Takaros kis kupacba söpörte a kiszóródott sót, mint
ahogy a szétszórt gondolatait is szerette volna összesöpörni. – Ez valami betegség,
nem? Így kell felfognunk? - Betegség? – dühöngött Quinn. Az asztalra csapott. – Ismételd csak
meg! – Megütögette a mellét. – És Quinn doktor pont az az ember, aki meg tudja adni
neki azt, ami jót tesz a betegségének, bármi legyen is az. - Éspedig micsodát? – kérdezte Helmholtz.
- Nincs több szövegelés a szegény kis beteg gyerekről – vágta oda Quinn
komoran. – Állandóan csak ezt hallotta a szociális munkásoktól meg a fiatalkorúak
bíróságán meg az isten tudja, kitől még. Mostantól kezdve ő egy haszontalan
csavargó, és kész. Addig fogom rázni a grabancát, amíg össze nem szedi magát, és
nem indul el az egyenes úton, vagy pedig sitten tölti az életét. Vagy az egyik, vagy a
másik. - Értem – mondta Helmholtz.
- Szeretsz zenét hallgatni? – kérdezte a fiútól Helmholtz vidáman, miközben az
iskola felé mentek Helmholtz kocsiján.
Jim semmit se mondott erre. A bajszát meg a barkóját simogatta, amit csak nem
borotvált le.
- Szoktál dobolni az ujjaddal vagy verni a ritmust a lábaddal? – faggatta tovább
Helmholtz. Észrevette, hogy Jim csizmája láncokkal van díszítve, amelyeknek nincs
más funkciójuk, csak hogy csilingeljenek járás közben.
Jim unottan felsóhajtott. - Vagy fütyülni? – tudakolta Helmholtz. – Ha bármi effélét szoktál csinálni, az
egészen olyan, mintha a kezedben fognád a kulcsot egy egész új világhoz... egy olyan
gyönyörű világhoz, aminél nincsen szebb.
Jim halk bronxi kacajt hallatott.- Tessék! – mondta Helmholtz. – Épp most mutattad meg a rézfúvósok
családjának alapelvét. Mindegyiknek ajakzümmögéssel indul az a csodálatos hangja.