Helmholtz öreg kocsijának ülésrugói megnyikordultak Jim alatt, ahogy helyzetet
változtatott. Helmholtz ezt az érdeklődés jelének vette, és a fiú felé fordult, hogy
barátságosan rámosolyogjon. De Jim csak azért változtatott a pozícióján, hogy
elővegyen egy cigarettát a feszes bőrdzsekije belső zsebéből.
Helmholtz annyira dühös lett, hogy először nem is szólt rá semmit. Csak amikor
már majdnem megérkeztek, és fordult be a tanári parkolóba, akkor jutott eszébe,
hogy mit mondjon.
- Néha – vallotta be Helmholtz – annyira elfog a magány és az undor, hogy úgy
érzem, ki se lehet bírni. Szeretnék mindenféle őrült dolgokat művelni csak úgy,
heccből... olyan dolgokat, amelyekkel magamnak is csak ártanék.
Jim szakértő módon kifújt egy füstkarikát.- De aztán! – folytatta Helmholtz. Pattintott az ujjával, és megnyomta a
dudát. – De aztán, Jim, eszembe jut, hogy van legalább egy kicsi kis zuga a
világegyetemnek, amit olyanná tudok varázsolni, amilyennek szeretném! És
odamehetek, és gyönyörködhetek benne, amíg nem érzem úgy, mintha kicseréltek
volna, és nem tölt el újból a boldogság. - Hát nem egy szerencsés ember maga?– kérdezte Jim. És ásított.
- De bizony, az vagyok – felelte Helmholtz. – A világegyetemnek az a sarka nem
más, mint a levegő a zenekarom körül. Meg tudom tölteni zenével. Mr. Beelernek, a
biológiatanárnak ott: vannak a lepkéi. Mr. Trottmannek, a fizikusnak az ingája meg a
hangvillái. Nekünk, tanároknak nincs nagyobb feladatunk, mint azt elérni, hogy
mindenkinek legyen egy ilyen zuga. Én...
Kinyílt és becsapódott a kocsi ajtaja, és Jim eltűnt. Helmholtz eltaposta Jim
cigarettáját, és eltüntette a parkoló murvájában.
Helmholtz első órája aznap a C zenekarral volt, ahol a kezdők püfölték,
nyekergették és fújták a hangszereiket a legjobb tudásuk szerint, és nézték az előttük
húzódó hosszú, hosszú, hosszú utat a B zenekaron át az A zenekarba, a Lincoln
Középiskola Tíz Négyzet Zenekarába, amely a világ legremekebb zenekara volt.
Helmholtz az emelvényre lépett, és felemelte a karmesteri pálcáját.- Jobbak vagytok, mint gondoljátok – mondta. – Egy, két, há. – És suhant a pálca
lefelé.
A C zenekar elindult a szépség nyomában – úgy indult el, mint egy rozsdás
mozdony, amelynek eldugultak a szelepei, eltömődtek a csövei, szivárognak az
eresztékei és szárazak a csapágyai.
Helmholtz az óra végén is mosolygott, mert belül ő olyannak hallotta a zenét,
amilyen majd egy szép napon lesz. Fájt a torka, egész órán át énekelt a zenekarral.
Kilépett a folyosóra, hogy igyon egyet az automatából.
Miközben ivott, lánccsörgés ütötte meg a fülét. Felnézett, és Jim Donnini állt előtte.
Diákok folyamai áramlottak az osztálytermek között, kis baráti örvényekben
meg-megállva, aztán ömölve tovább.
Jim egyedül volt. Amikor megállt, nem üdvözölni akart valakit, hanem kifényesíteni
a csizmája orrát a nadrágja szárában. Olyan benyomást keltett, mintha kém volna egy
melodrámában: akinek semmi sem hiányzik, aki semmit sem szeret, és csak várja azt
a nagy napot, amikor minden fenekestül felfordul.