- Szia, Jim – üdvözölte Helmholtz. – Képzeld, épp rád gondoltam. Van egy csomó
klubunk és csapatunk, ezek iskola után jönnek össze. Rengeteg embert meg lehet így
ismerni.
Jim gondosan végigmérte Helmholtzot.- Lehet, hogy én nem akarok rengeteg embert ismerni – mondta. – Ez nem jutott
még az eszébe? – Távozás közben keményen rakta a lábait, hogy csörögjenek a
láncai.
Amikor Helmholtz visszament az emelvényre, hogy elkezdje a próbát a B
zenekarral, egy kis levél várta, amely rendkívüli tanszéki értekezletre hívta.
Az értekezlet témája a vandalizmus volt.
Valaki éjjel betört az iskolába, és feldúlta Mr. Crane-nek, az angol tanszék
vezetőjének az irodáját. Szegény ember kincseit – könyveket, diplomákat, Angliában
készített fényképeket, tizenegy regénykezdeményt – széttépték, összegyűrték,
összekeverték, kidobták, megtaposták és tintával lelocsolták.
Helmholtz émelygett Egyszerűen nem tudta elhinni. Arra se tudta rávenni magát,
hogy gondolkozzon rajta. És igazából csak késő éjszaka, az álmában vált reálissá
számára az, ami történt. Az álomban Helmholtz látott egy fiút barrakudafogakkal és
nagy, vaskampószerű ujjakkal. A szörnyeteg felmászott a középiskola egyik ablakába,
és leugrott a zenekar próbatermébe. Aztán cafatokra szaggatta az államban található
legnagyobb dobot. Helmholtz üvöltve ébredt. Nem tehetett mást, mint hogy
felöltözött, és elment az iskolába.
Hajnali kettőkor Helmholtz a dobot simogatta a zenekar próbatermében, miközben
az éjjeliőr nézte őt. Ide-oda gurigatta a dobot a kocsiján, és föl-le, föl-le kapcsolgatta
a lámpát benne. A dob sértetlen volt. Az éjjeliőr kiment, hogy körbejárja az épületet.
A zenekar kincsesháza biztonságban volt. Egy pénzét számoló fösvény
elégedettségével Helmholtz a többi hangszert is egyenként megsimogatta. Aztán
elkezdte kifényesíteni a szouszafonokat. S miközben azokat csiszolgatta, hallotta a
nagy kürtök zengését, és látta, ahogy csillognak a napfényben, előttük a
csillagos-sávos lobogóval, valamint a Lincoln Középiskola zászlajával.
- Dumm-dumm, tiptiri-tipp, dumm-dumm, tiptiri-tipp! – énekelte Helmholtz
boldogan. – Dumm-dumm-dumm, rááááá, dumm-dumm, dumm-dumm... búúmm!
Amikor elhallgatott, hogy kiválassza, mit is játsszon még a képzeletbeli zenekara,
lopakodás neszét hallotta a szomszédos kémialaborból. Helmholtz kisurrant a
folyosóra, kirántotta a laboratórium ajtaját, és felkapcsolta a villanyt. Jim Donnininek
egy-egy üveg sav volt mindkét kezében. Savval locsolta az elemek periódusos
rendszerét, a képletekkel teli táblákat, a Lavoisier-mellszobrot. A legförtelmesebb
látvány volt, amit Helmholtz valaha látott.
Jim megjátszott gőggel mosolygott.
- Takarodj! – üvöltötte Helmholtz.
- Mit fog csinálni? – kérdezte Jim.
- Rendet rakok. Megmentem, amit lehet - felelte Helmholtz kábultan. Felkapott
valami rongydarabot, és elkezdte feltörölgetni a savat. - Hívni fogja a zsarukat? – kérdezte Jim.
- Nem... nem tudom – felelte Helmholtz. Nem voltak gondolatai. – Ha azon kaplak
rajta, hogy a nagydobot teszed tönkre, azt hiszem, egyetlen ütéssel megöltelek volna.
De nem jutott volna eszembe semmi értelmes dolog, hogy mit hogy mit gondolsz te