arról, amit éjjelente csinálsz.
- Ideje, hogy felforgassa valaki ezt a helyet – jelentette ki Jim.
- Tényleg? – kérdezte Helmholtz. – Biztosan így van, ha éppen az egyik diákunk
akarja lerombolni. - Miért, mi a jó benne? – kérdezte Jim.
- Hát, nem sok minden, gondolom – felelte Helmholtz. – Csak épp a legjobb, amit
az ember valaha kitalált. – Tehetetlen volt, inkább csak magában beszélt. Mindenféle
trükkjei voltak, amikkel rá tudta venni a fiúkat, hogy felnőtt férfiként viselkedjenek...
trükkök, amelyekkel a kisfiús félelmekre, álmokra és vonzalmakra játszott. De itt állt
előtte egy fiú, félelem nélkül, álmok nélkül, szeretet nélkül. - Ha az összes iskolát elpusztítanád – folytatta Helmholtz – , akkor semmi
reményünk nem maradna. - Miféle remény?
- Az a remény, hogy mindenki örülni fog az életnek – válaszolta Helmholtz. – Még
te is. - Ez nevetséges – vágta rá Jim. – Soha semmi jót nem kaptam ezen a
szemétdombon. Na, szóval mit fog csinálni? - Valamit muszáj csinálnom, igaz? – kérdezte Helmholtz.
- Engem nem izgat, hogy mit csinál – vont vállat Jim.
- Tudom – mondta Helmholtz. – Tudom. – Beterelte Jimet a próbateremből nyíló
kis irodájába. Az igazgató számát tárcsázta. Zsibbadtan várta, hogy a telefoncsörgés
felriassza álmából az öregembert.
Jim a csizmáját fényesítette egy ronggyal.
Helmholtz hirtelen letette a kagylót, mielőtt még az igazgató beleszólt volna. - Hát nincs semmi más, ami érdekel, csak a szaggatás, az aprítás, a marcangolás,
a püfölés, a csapdosás, a törés meg a zúzás? – kiáltotta. – Semmi más? Semmi, csak
az a csizma? - Csinálja csak! Hívja csak fel, akit akart!– mondta Jim.
Helmholtz kinyitott egy szekrényt, és egy trombitát vett elő belőle. Jim kezébe
nyomta. - Nesze! – mondta, zihálva az érzésektől. – Ez a kincsem. A legdrágább dolog, ami
a birtokomban van. Neked adom, hogy összetörd.
A kisujjamat se fogom mozdítani, hogy leállítsalak. Ráadásul még az a plusz
élvezeted is meglesz, hogy nézheted közben, amint összetörik a szívem.
Jim furcsán nézett rá. Letette a trombitát.- Gyerünk! – biztatta Helmholtz. – Ha a világ olyan rosszul bánt veled,
megérdemli, hogy összetörd ezt a trombitát. - Én... – motyogta Jim. Helmholtz megragadta az övét, fél lábbal mögé lépett, és
ledöntötte a padlóra.
Helmholtz lehúzta Jim csizmáját, és a sarokba hajította.- Tessék! – mondta dühösen. Talpra rángatta a fiút, és megint a kezébe nyomta a
trombitát.
Jim Donnininak most pucér volt a lába. A csizmával együtt a zokniját is elvesztette.
Lesütötte a szemét. A lába, amely addig két nagy, fekete furkósbotnak nézett ki, most
vékony volt, mint a csirkeszárny... csontos és kék, és nem valami tiszta.