megfuttatta ujjait a billentyűkön... egy csodás kádencia álmát játszva el. A hangszer
tölcsére fölött látta Jim Donnini arcát, mely szinte lebegett az űrben... süket volt és
vak. Helmholtz most látta az embernek és az ember minden kincsének
haszontalanságát. Azt gondolta, hogy legnagyobb kincsével, a trombitával képes
lelket vásárolni Jimnek. Am a trombita semmit sem ért.
Helmholtz szándékosan az asztal széléhez csapta a trombitát. Aztán megcsavarta
egy fogas körül. Átadta a roncsot Quinn-nek.
- Tönkretetted – ámult el Quinn. – De mi a csudáér? Mit bizonyít ez?
- Nem... nem tudom – felelte Helmholtz. Szörnyű blaszfémia morajlott benne
valahol mélyen, mint egy vulkán figyelmeztető zaja. És aztán visszatarthatatlanul
kitört. – Az élet semmire se jó – mondta. Eltorzult az arca, ahogy visszafojtotta a
könnyeit és a szégyenét.
Helmholtz, a hegy, amely úgy járt, mint egy ember, darabokra hullott. Jim Donnini
szeme megtelt szánalommal és rémülettel. Életre kelt. Emberi szemmé változott.
Helmholtz szavai eljutottak hozzá. Quinn Jimre nézett, és most először valami
reményhez hasonló érzés villant fel keservesen magányos, öreg arcán.
Két héttel később új félév kezdődött a Lincoln Középiskolában.
A zenekari próbateremben a C zenekar tagjai várták a karmesterüket – s várták,
hogy kinyíljon a sorsuk zenészként.
Helmholtz az emelvényre lépett, és megkocogtatta pálcájával a kottatartót.- A tavasz hangjai – mondta. – Mindenki hallotta? A tavasz hangjai.
Surrogó zajok hallatszottak, ahogy a zenészek az állványukra tették a kottát.
Amikor készen lettek, a nyomasztó csendben Helmholtz Jim Donninire pillantott, aki
az iskola legrosszabb zenekarában a legrosszabb trombitás-szekció utolsó helyén ült.
A trombitáját, John Philip Sousa trombitáját, George M. Helmholtz trombitáját
megjavították. - Gondoljátok azt – mondta Helmholtz – , hogy a célunk szebbé tenni a világot
annál, mint amilyen akkor volt, amikor mi megérkeztünk. Meg lehet csinálni. Meg
tudjátok csinálni.
A kétségbeesés halk kiáltása szökött ki Jim Donnini torkán. Csak magában akarta
mondani, de olyan éles volt, hogy mindenkinek a fülébe szúrt. - Hogyan? – kérdezte Jim.
- Szeressétek önmagatokat – válaszolta Helmholtz – , és játsszatok úgy, hogy erről
énekeljen a hangszeretek. Egy, két, há. – És suhant a karmesteri pálca.
(1955)
M. Nagy Miklós fordítása