- Aha – mondta a lány. Nem tanúsított különösebb érdeklődést a téma iránt. Vajon
egyáltalán érdekli-e valami?, tűnődtem. Elég bambának látszott, mintha maga is
holmi gépféleség volna, automatikus telefontársasági udvariasságmasina. - Meddig marad a városban? – kérdeztem.
- Nyolc hétig, uram, mint minden városban – válaszolta. Szép kék szeme nem sok
reményt és még annál is kevesebb kíváncsiságot árult el. Két éve jár városról városra,
mondta. Mindenütt idegen.
Márpedig én a fejembe vettem, hogy jó Stella lehetne a darabban. Stella a Marion
Brando-alakította szereplőnek a felesége, azé a figuráé, akit Harry Nashsel akarok
eljátszatni. Mondtam hát a lánynak, hol és mikor tartunk meghallgatást, és közöltem,
a klub igen szívesen látná.
Meglepetten nézett rám; kicsit mintha felengedett volna.- Tudja – vallotta be – , ez az első eset, hogy bármiféle közösségi dologra kérnek
fel. - Nincs jobb módja egy csomó helyes emberrel megismerkedni, mint együtt
szerepelni velük – biztattam.
Bemutatkozott: Helene Shaw a neve. Azt mondta, nincs kizárva, hogy meg fog
lepni – és magamagát úgyszintén. Mert megtörténhet, hogy eljön.
Az ember azt gondolná, North Crawford torkig van Harry Nashsel, azok után, hogy
hány darabban szerepelt. Csakhogy North Crawford minden bizonnyal örökké élvezné
Harryt, hiszen a színpadon ő sohasem Harry. Mihelyt a koedukált gimnázium
tornatermének színpadán felmegy a barna függöny, Harry testben-lélekben
szakasztott azzá válik, aminek a szövegkönyv és a rendező utasítására lennie kell.
Egyszer azt mondta valaki, Harrynek pszichiátert kellene felkeresnie, hogy a való
életben is fontos és színes személy lehessen – vagy legalábbis hogy
megházasodhasson, és jobb munkára tehessen szert, mint a Miller-féle
vaskereskedésben a pult mögött: állni heti ötven dollárért. Arról viszont fogalmam
sincs, mi olyat mondhatott volna a pszichiáter, amit a város már rég nem tudott.
Harrynél az a bibi, hogy csecsemőkorában kitették az unitárius templom küszöbére,
és soha meg nem tudta, kik a szülei.
Amikor Millernél közöltem vele, hogy engem bíztak meg a rendezéssel, és hogy
szeretném, ha a darabomban játszana, Harry ugyanúgy válaszolt, mint mindenkinek,
aki felkérte őt, hogy játsszon valamelyik darabban – és ha jól meggondolom, ez elég
szomorú:
- És most ki vagyok? – kérdezte.
Megtartottam hát a meghallgatást, ott, ahol mindig – North Crawford
közkönyvtárának emeleti gyűléstermében. Doris Sawyer, aki általában rendez, eljött,
hogy átadja tapasztalatait. Ketten az emeleten trónoltunk, a szereplésre vágyakozók
lent várakoztak. Egyesével hívtuk fel őket.
Harry Nash is megjelent a meghallgatáson, ami persze tiszta időpocsékolás volt.
Gondolom, ez is csak egy kis szereplési lehetőséget kínált neki.
Harry örömére, no meg a magunkéra, elolvastattuk vele azt a jelenetet, amikor
megveri a feleségét. Kész színdarab volt már az is, ahogyan Harry csinálta, és mintha
egyáltalán nem Tennessee Williams írta volna. Nem írta például azt a részt, amikor