- Naa... szívem, úgy nem szeretem látni, amikor így le vagy lombozódva.
- Hiszen ha lenne egy kocsink, ahogy a régieknek volt – mondta Em – , akkor
elmehetnénk kocsikázni, és megszabadulhatnánk egy kicsit az emberektől. Huhuu!
Azok voltak a szép idők! - Aha! – felelte Lou. – Amíg teljesen ki nem fogyott az összes fém.
- Beülnénk, odarobognánk a benzinkúthoz, és aszondanád: „Tele kérem.”
- Kassa volt , mi... amíg el nem használtak minden kőolaj at.
- És rá se rántanánk semmire, elmennénk vidékre, kirándulnánk.
- Aha... most már tündérországnak látszik az egész, igaz, Em? Nehéz elhinni, hogy
valamikor tényleg annyi hely volt a városok között. - És amikor megéheznénk – folytatta Em – , keresnénk magunknak egy vendéglőt,
bevonulnánk, mint a nagyok, és aszondanánk: „Én azt hiszem, egy bifszteket eszem,
rósejbnivel”, vagy: „Milyen máma a karaj?” – Megnyalta a száját, és csillogott a
szeme. - Huhuu, te jó ég! – morogta Lou. – Hát egy hamburgerhez mit szólnál, Em, sok
mustárral meg minden? - Mmmmmmmm.
- Ha annak idején valaki finomított tengeri hínárral kínált volna minket, azt szemen
köptük volna, mi, Em? - Vagy finomított fűrészporral – felelte Em.
Lou makacsul próbálta megtalálni a dolgok derűsebb oldalát. - No de legalább annyit elértek, hogy most már nincs annyira tengerihínár– meg
fűrészporíze, mint eleinte; és aszongyák, tulajdonképpen sokkal egészségesebb, mint
amit azelőtt ettünk. - Én pompásan éreztem magam! – jelentette ki Em indulatosan. Lou vállat vont.
- Hát, tudomásul kell venned, hogy a világ képtelen lenne tizenkétmilliárd embert
eltartani finomított tengeri hínár és fűrészpor nélkül. Komolyan, ez igazán csodálatos
dolog. Azt hiszem. Azt mondják. - Azt mondják, ami éppen eszükbe jut – legyintett Em. – Lehunyta a szemét. – A
kutyafáját... emlékszel, milyen volt vásárolni, Lou. Emlékszel, hogy törték magukat az
üzletekben az emberek, hogy vásároljanak valamit? Az embernek nem kellett
megvárnia, amíg meghal valaki, hogy szerezhessen magának egy ágyat vagy
székeket vagy egy kályhát vagy ilyesmit. Az ember csak bement... és hipp-hopp!,
megvette magának, amit csak akart. Huhuu, de szép is volt, amíg el nem használtak
minden nyersanyagot. Én még kis taknyos voltam akkoriban, de olyan tisztán
emlékszem rá.
Lou leverten az erkély korlátjához lépett, és felnézett a végtelenség fekete
bársonyán ragyogó tiszta, hideg csillagokra.
- Emlékszel, Em, amikor majd' megőrültünk a science fictionért? A tizenhetes járat
indul a Marsra a tizenkettes rakétaállásról. Beszállás! A műszaki személyzet
kivételével mindenki szíveskedjék a fedezékben maradni. Tíz másodperc... kilenc...
nyolc... hét... hat... öt... négy... három... kettő... egy! Főhajtómű! Buuuumm! - Minek is izgatjuk magunkat, hogy mi folyik itt a Földön? – kérdezte Em, és ő is
felnézett a csillagokra. – Néhány év múlva mindnyájan úgyis kirepülünk az űrbe, hogy
egy új bolygón újrakezdjük az életet.
Lou fölsóhajtott.