Harry – aki körülbelül hatvanöt kiló, és nagyjából százhatvankét centi
magas – kezébe veszi a szövegkönyvet, és egyszeriben húsz kilóval növeli meg a
súlyát, és tíz centivel a magasságát. Kurta kis kétsoros, fecskefarkú érettségi zakóját
viselte, meg egy vacak kis lófejes piros nyakkendőt. Levetette a zakót, a nyakkendőt,
kigombolta a gallérját, majd hátat fordított Dorisnak meg nekem, hogy feltankoljon a
szerepre. Az inge hátulján jókora szakadás, pedig szinte új ingnek látszott. Harry
hasította végig, hogy első perctől fogva jobban hasonlítson Marion Brandóhoz.
Mire szembefordult velünk, nagydarab volt, és jóképű, és öntelt, és kegyetlen.
Stella, a feleség szerepét Doris olvasta, és Harry belehipnotizálta ebbe az idős, idős
dámába, hogy higgye magát szelíd, állapotos kis nőnek, aki hozzáment egy
szexmániás gorillához, és a férje épp most készül szétverni az asszonya fejét. És Doris
mindezt velem is elhitette. Én pedig a darabbeli nővére, Blanche szerepét olvastam, és
akármi legyek, ha Harry bele nem kergetett, hogy részeges és hervadt déli
szépségnek képzeljem magam.
Azután, míg Doris meg én kihevertük az érzelmi sokkot, mint aki altatásból
ébredezik, Harry letette a szövegkönyvet, felvette zakóját, nyakkendőjét, és megint
hóka képű kereskedősegéd lett belőle.
- És... és, jó volt? – kérdezte. Látszott rajta, egyáltalán nem bízik benne, hogy
megkapja a szerepet. - Nos – mondtam – , első olvasáshoz képest nem is volt rossz.
- Van valami esélyem, hogy megkapom a szerepet? – kérdezte. Fogalmam sincs,
miért muszáj mindig úgy tennie, mintha kétség férne hozzá, megkapja-e a szerepet,
de mindig úgy tett. - Véleményem szerint többé-kevésbé biztonsággal állíthatjuk, hogy. hajlunk
rá – válaszoltam.
Harry borzasztóan örült.- Köszönöm! Hálásan köszönöm! – szorongatta a kezemet.
- Van odalent egy csinos új lány? – kérdeztem. Helene Shaw-ra gondoltam.
- Nem figyeltem – felelte Harry.
Mint kiderült, Helene Shaw valóban eljött a próbajátékra, és Dorist meg engem a
kétségbeesésbe kergetett. Azt hittük, a North Crawfordi Maszk és Paróka Klub végre
színre léptethet egy igazán szép, igazán fiatal lányt az elnyűtt negyvenes asszonyok
helyett, akiket rendszerint a fiatallány-szerepekben tálalunk.
Csakhogy Helene Shaw-ba annyi tehetség szorult, mint egy darab fába. Akármit
olvastattunk vele, ugyanaz a lány volt, ugyanazzal a személytelen mosollyal, ami
bárkinek szólt, aki panasszal élt a telefonszámlája miatt.
Doris megpróbálta instruálni egy kicsit, megértetni vele, hogy a darabbeli Stella
igen szenvedélyes teremtés, aki azért szeret egy gorillát, mert gorillára van szüksége.
Ám Helene csak olvasta a szerepet, újra meg újra ugyanúgy. Ha kitör egy vulkán, arra
is csak annyit mondott volna, hogy „Jé!".
- Kedvesem – szólt hozzá Doris. – Hadd tegyek fel magának egy személyes
kérdést. - Csak tessék – egyezett bele Helene.
- Volt már szerelmes? – kérdezte Doris. – Csak azért kérdem, mert ha
visszaemlékezik valamelyik régi szerelmére, talán több melegséget vihetne a játékba.
Helene összevonta a szemöldökét. Törte a fejét, keményen.