kell költözniük a hallba, ott is a létező legrosszabb helyre, a fürdőszoba ajtaja mellé.
Nagypapa egyetlen pillanatát sem mulasztotta volna el az izgalmas drámának,
amelynek ő maga volt a szerzője, és mindent beleadott saját, jól ismert szerepébe,
ami csak tőle telt. Összeráncolta a homlokát, úgy követte ujjával a sorokat, mintha
most látná először a végrendeletet. Harsányan és olyan mély, nagyképű, monoton
hangon olvasta fel, akár egy templomi orgona leragadt pedálbasszusa:
„Én, Harold D. Schwartz, Alden Village-i lakos (257. tömb, New York City), ezennel
elrendelem, kinyilvánítom és kijelentem, hogy ez a végső akaratom és
testamentumom, ezáltal egyben visszavonván minden egyes korábbi végrendeletet
és záradékot, amelyet ez idáig bármikor tettem.”
Fontoskodva kifújta az orrát, aztán folytatta. Nem hagyott ki egyetlen szót sem,
sokat viszont a nyomaték kedvéért megismételt – különösen a temetésére vonatkozó,
egyre bonyolultabbá váló rendelkezéseket ismételgette.
Amikor az idevágó rendelkezések végére ért, Nagypapának úgy elszorították az
érzelmek a torkát, hogy Lou már-már arra gondolt, talán el is fogja felejteni, miért is
szedette elő a végrendeletet. De Nagypapa hősiesen visszafojtotta háborgó érzelmeit,
és miután egy teljes percig csak húzgált a szövegből, elkezdett egyszerre írni és
beszélni.
Amit mondott, azt Lou is el tudta volna mondani helyette, olyan gyakran hallotta
már.
- Sok-sok szívszaggató fájdalomban volt részem, mielőtt elköltöztem e siralom
völgyéből egy jobb hazába – mondta és írta Nagypapa – , de aki a legmélységesebb,
legfájdalmasabb sérelmet okozta nekem, az... – Végignézett a csoporton, megpróbált
visszaemlékezni rá, ki is volt a gonosztevő.
Mindenki segítőkészen Loura nézett, aki reményvesztetten feltartotta a kezét.
Nagypapa bólintott, most már emlékezett rá. Befejezte a mondatot:
...az a dédunokám, Louis J. Schwartz volt.- Unokája – helyesbített Lou.
- Ne kötözködj! Eléggé nyakig vagy így is a pácban, kölyök – mondta Nagypapa, de
azért kijavította ezt a csekélységet. Ettől kezdve pedig egyetlen hiba nélkül ment
végig a kitagadás megfogalmazásán, melynek okául a tiszteletlenséget és a
kötözködést jelölte meg.
A következő bekezdésből, abból, amelyben ekkor vagy akkor már mindenki
szerepelt a családtagok közül, kihúzta Lou nevét, és helyette Willyt tette meg a lakás
és – mind között a legzsírosabb falat – a külön hálószobában álló dupla ágy
örökösének.
- Nahát! – mondta Nagypapa sugárzó vigyorral. Kihúzta a végrendelet alján álló
dátumot, helyébe odaírta az újat, méghozzá órára, percre. – Hát... itt az ideje, hogy
megnézzük a McGarvey családot. – A McGarvey család egy tévésorozat volt, amelyet
Nagypapa hatvanéves kora óta, azaz százhúsz éve soha nem mulasztott el. – Már alig
várom, hogy most mi fog történni – tette hozzá.
Lou otthagyta a csoportot, és lefeküdt a kínok ágyára, a fürdőszobaajtó mellé.
Néhány pillanat múlva halk, gurgulázó hangot hallott. Mintha kiöntöttek volna valamit
a mosdó lefolyójába. Hirtelen átvillant az agyán, hogy Em biztos kiborult, és most
valami drasztikus lépésre készül Nagypapa ellen.
- Em? – suttogta a vékony falnak. Válasz nem jött, és Lou nekilódult az ajtónak. Az
ócska zár, melynek nyelve alig-alig fogott, csak egy pillanatig tartott, aztán az ajtó