- Nos, tudja, én sokat utazom. Gyakorlatilag minden férfi, akivel különböző
társaságokban összeakadok, már nős. Annyi ideig meg sohasem voltam egy helyen,
hogy olyanokat is megismerjek, akik nem azok. - És mi van az iskolával? – faggatta Doris. – Mi van a kölyökszerelmekkel és a
többi iskolai szerelemmel?
Így Helene hosszasan elgondolkodott,.majd tagadólag rázta a fejét.- Már iskoláskoromban is – emlékezett vissza – folyton költözködtem. Apám
építőmunkás volt, építkezésről építkezésre járt, én meg vagy beköszöntem valahova,
vagy elköszöntem. A kettő közt nem volt semmi. - Hm – mondta Doris.
- Filmsztárok számítanak? – kérdezte Helene. – Mármint nem a való életben.
Igazából egyet sem ismertem. Csak úgy, a filmeken.
Doris rám sandított, azután égnek emelte a tekintetét.- Nos, szerintem ez is egyfajta szerelem.
És ekkor Helene egy kicsit belelkesedett. - Egymásután többször megnéztem a filmeket, és elképzeltem, hogy én vagyok az
illető sztár felesége. Csak ők tartottak velünk. Akárhová mentünk, a filmsztárok
elkísértek. - Mhm – mondta Doris.
- Nos, Miss Shaw, köszönöm – mondtam én. – Menjen le, és várakozzon a
többiekkel! Majd értesítjük.
Nekiálltunk új Stellát keresni. És nem volt egy árva Stella sem, egyetlen harmatos
leányzó sem az egész klubban.
- Blanche-unk az van dögivel – mondtam, értve ezen, hogy csupa hervadt
nőszeméllyel vagyunk körülvéve, aki eljátszhatná Stella hervadt nővérének,
Blanche-nak a szerepét. – Alighanem ilyen az élet... húsz Blanche jut egyetlen
Stellára. - És amikor találunk egy Stellát – tódította Doris – , kiderül, hogy nem tudja, mi a
szerelem.
Elhatároztuk, hogy utoljára megpróbálkozunk még valamivel. Rávehetnénk Harry
Nasht, hogy játsszék el egy jelenetet Helene-nel.
- Talán neki sikerül egy parányit felpezsdítenie – véltem.
- Nincs abban a lányban buborék egy szál se – legyintett hitetlenkedve Doris.
Leszóltunk hát, hogy Helene jöjjön vissza, és valakit elszalajtottunk Harryért. Harry
sosem vegyült a többiekkel a meghallgatásokon – de még a próbákon sem. Mihelyt
nem volt szövege, elbújt valahova, ahonnan hallotta, mikor hívják, de ő maga
láthatatlan maradt. A könyvtári meghallgatásokon rendszerint a kézikönyvteremben
húzódott meg, és az országzászlókat nézegette a lexikon első oldalán.
Helene feljött, mi sajnálkozva és meglepetten láttuk, hogy ki van sírva a szeme. - Ejnye, ejnye – ingatta a fejét Doris. – Hát mi a baj, kedves?
- Rémes voltam, igaz? – kérdezte Helene, és lecsüggesztette a fejét.
Doris az egyetlen dolgot mondta, amit bárki is mondhat egy műkedvelő
színtársulatban, amikor valaki bőg. - Ugyan, kedvesem... csodálatos volt!
- Dehogyis – hüppögött Helene. – Két lábon járó jégszekrény vagyok, tudom.