- Ezt senki nem mondaná, aki csak látja – szólt Doris.
- Bezzeg ha megismer – mondta Helene. – Mihelyt valaki megismer, mindjárt ezt
mondja. - Már potyogtak a könnyei. – Én nem akarok ilyen lenni. De nem tehetek róla, attól
van, ahogy egész életemben éltem. Nem éltem át semmit, csak a hülye álmokat, a
filmsztárokról. Ha a való életben találkozom egy helyes pasassal, úgy érzem magam,
mintha valami nagy palackba volnék bezárva, mintha nem tudnék hozzáérni ahhoz az
illetőhöz, akárhogy próbálkozok. – És Helene belebokszolt a levegőbe, mintha tényleg
palackba volna zárva. - Azt kérdezte, voltam-e már szerelmes – fordult Dorishoz. – Nem voltam... pedig
szeretnék. Tudom, miről szól ez a darab. Tudom, mit kell Stellának éreznie, és hogy
mért is érzi. Én... én... én... – mondta, de a könnyek elfojtották a szavait. - Mi a baj, kedves? – kérdezte tőle szelíden Doris.
- Én... – rebegett Helene, és megint belebokszolt a képzelt palack falába – én
egyszerűen nem tudom, hogyan kezdjem el.
Döngő léptek hangzottak a lépcső felől. Mintha egy mélytengeri búvár merülne fel
az ólomcsizmájában. Harry Nash volt az, Marion Brandóvá lényegülten. Becsörtetett,
az ökle szinte a padlót súrolta. Annyira hozta a figurát, hogy egy síró nő látványa
gúnyos vigyorra késztette.
- Harry – szólaltam meg – , bemutatlak Helene Shaw-nak. Helene, ő Harry Nash.
Ha maga kapja meg Stella szerepét, ő lesz a darabban a férje. – Harry nem nyújtott
kezet, zsebre vágta, előregörnyedt, és úgy mérte végig a lányt, hogy a pillantása
valósággal levetkőztette. Helene-nek menten felszáradtak a könnyei. - Eljátszanák a verekedési jelenetet? – kérdeztem. – Utána meg a kibékülést?
- El – mondta Harry, de nem vette le tekintetét a lányról. Az a pillantás gyorsabban
tépte le róla a ruhát, mint ahogy Helene magára rángathatta volna. – El – ismételte
Harry – , ha Stell szerint oké. - Micsoda? – kérdezte Helene. És céklavörösre pirult.
- Stell – magyarázta Harry. – Ez vagy te. Stella. A nejem.
Odaadtam nekik a szövegkönyveket. Harry egy szó köszönet nélkül rántotta ki a
kezemből. Helene reszkető kezének segítettem tartani a könyvet. - Kellene valami, amit elhajítok – mondta Harry.
- Mit beszélsz? – kérdeztem.
- Van egy hely, ahol kihajítom az ablakon a rádiót – magyarázta Harry. – Mit
hajíthatok ki? - Ez a levélnehezék lesz a rádió – mondtam neki, és kitártam az ablakot. Láttam,
hogy Helene Shaw halálosan retteg. - Hol kezdjük? – kérdezte Harry, és úgy körözött a vállával, mint a bemelegítő
birkózó. - Menjetek vissza pár sorral onnan, ahol kihajítod a rádiót – feleltem.
- Oké, oké – melegített Harry. Átfutotta a rendezői utasítást. – Na nézzük!
Kihajítom a rádiót, Stell kirohan, én utána, és odasózok egyet. - Úgy van – helyeseltem.
- Oké, bébi – szólt Helene-hez Harry. A szemhéja félárbocra ereszkedett. És ami
ekkor következett, túltett a Ben Hur kocsiversenyén. – Kezdhetjük, bébi – szólt
Harry. – Indíts!