A jelenet végére Helene Shaw egész teste tüzelt, és ernyedten lógott a széken. A
szája tátva, a feje lecsüggedt. A palack eltűnt, elpárolgott, már nem tarthatta
egyenesen, tisztán Helene-t. Volt-nincs palack!
- Enyém a szerep, vagy nem az enyém?!– vakkantott rám Harry.
- Megfelelsz – mondtam.
- Még szép! – vágta oda. – Na, én mentem. Csá, Stella – bökte oda Helene-nek, és
távozott. Az ajtót bevágta. - Helene...? – szóltam a lányhoz. – Miss Shaw...?
- Mf? – motyogott Helene.
- Stella szerepe a magáé. Óriási volt!
- Igen?
- Nem hittem volna, hogy ennyi tűz van magában, kedves – mondta Doris.
- Tűz? – kérdezte Helene. Azt se tudta, két lábon jár-e vagy négyen.
- Petárda! Tűzijáték! Rakéta! – rajongott Doris.
- M – mondta Helene. Egyebet semmit. Úgy néztem, egész nap ott ülne azon a
széken, a szája tátva. - Stella – szóltam hozzá.
- Hm? – kérdezte.
- Most elmehet.
Ezek után hetenként négy esti próbát tartottunk a koedukált gimnázium színpadán.
És Harry meg Helene olyan tempót diktált, hogy a produkció már fele úton kis híján
beleőrült az izgalomba, a kimerültségbe. A rendező rendszerint rimánkodik, hogy
tanulják meg végre a szerepüket, de most nem volt gond egy szál se.
Harry és Helene oly szenzációsan működtek együtt, hogy mindenki kötelességének
és megbecsülésnek, ráadásul élvezetnek tekintette, hogy velük dolgozhat.
Szerencsésnek tudtam magamat. Annyira jól mentek a dolgok, annyira
belelkesedtünk már a legelején, hogy egy szerelmi jelenet után kénytelen voltam
rászólni Harryre és Helene-re:
- Ugyan, tartogassatok valamit a bemutatóra is, értem? Még kiégtek idő előtt.
Ezt a negyedik vagy az ötödik próbán mondtam, és Lydia Miller, Blanche, a hervadt
nővér alakítója ült mellettem a nézőtéren. A való életben Verne Millernek volt a
felesége. A Miller-féle vaskereskedés tulajáé. Verne Miller Harrynek a főnöke. - Lydia – kérdeztem – , szerinted él a produkció?
- De még mennyire él! – válaszolta. Úgy hangzott, mintha valami bűnön kapott
volna rajta, valami rémségen. – Igazán büszke lehetsz magadra. - Hogy érted ezt? – kérdeztem.
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, Harry üvöltött rám a színpadról, hogy
végeztem-e vele, hazamehet-e. Mehet, mondtam, ő meg, még mindig talpig Marion
Brando, távozott, elrugdalta útjából a bútorokat, és bevágta az ajtót. Helene egyedül
maradt a színpadon, ült egy kanapén, ugyanolyan bamba képpel, mint a
próbajátékon. Abból a lányból kiszivárgott az élet. - Nos – fordultam vissza Lydiához – , mostanáig azt hittem, minden okom megvan
rá, hogy boldog és büszke legyek. Van itt valami, amiről nincs tudomásom? - Tudod, hogy az a lány szerelmes Harry-be? – kérdezte Lydia.
- A darabban?