- Miféle darabban? – kérdezte Lydia. – Nem megy most semmiféle darab és nézz
csak
Helene-re. – S kesernyésen elnevette magát. – Ezt a darabot nem te rendezed.- Hanem?
- Az édes anyatermészet. Legkajánabb formájában. És gondold csak el, mi lesz
azzal a ánnyal, ha rájön, Harry mi is valójában. Vagyis – javította ki magát – hogy
Harry mi nem valójában.
A kisujjamat se mozdítottam, elvégre ez nem az én gondom. Lydia ugyan
megpróbálkozott valamivel, de sokra ő se ment.
- Képzeld – szólt egyik este Helene-hez – , egyszer én játszottam Ann Rutledge-et,
és Harry volt Abraham Lincoln. - Az isteni lehetett! – csapta össze a kezét Helene.
- Hát igen, bizonyos tekintetben – mondta Lydia. – Néha úgy belelkesültem hogy
éppolyan szerelmes voltam Harrybe, mint Abraam Lincolnba. Le kellett szállnom a
földre, és emlékeztetnem magamat, hogy Harry ugyan soha az életben fel nem
szabadítja a rabszolgákat, mivelhogy segéd az uram vaskereskeésében. - Ő a legcsodálatosabb férfi, akivel valaha találkoztam! – rajongott Helene.
- Na igen, de egyvalamire készülj fel, ha Harry a darabbeli partnered – mondta
Lydia. – Arra ugyanis, ami majd az utolsó előadás után történik. - Miről beszélsz? – kérdezte Helene.
- Mihelyt lemegy a darab, az, aminek Harryt gondoltad, egyszerűen szertefoszlik.
- Ezt nem hiszem el – mondta Helene.
- Hát igen, tényleg nem könnyű elhinni – bólintott Lydia.
- És különben is – duzzogott ingerülten Helene – , mért mondod ezt nekem? Még ha
igaz is, mit érdekel? - Nem is tudom... – visszakozott Lydia. – Én... csak gondoltam, hogy talán érdekel.
- Hát nem érdekel! – jelentette ki Helene.
És Lydia eloldalgott, és olyan hervadtnak és megvetettnek érezte magát,
amilyennek a darabban kellene éreznie. Ezek után senki egyetlen szóval sem
figyelmeztette Helene-t, még akkor sem, amikor híre ment, hogy Helene tudatta a
telefontársasággal: nem költözik tovább, mert North Crawfordban kíván letelepedni.
Eljött hát a bemutató napja. Három alkalommal vittük színre – csütörtökön,
pénteken, szombaton – , és letaglóztuk a közönséget. Zabálták, az utolsó betűig
elhitték a színpadon elhangzottakat, és amikor lehullott a függöny, készek lettek volna
a hervadt Blanche-sal együtt bevonulni a diliházba.
A telefontársaságnál alkalmazott lányok csütörtök este egy tucat vörös rózsát
küldtek Helene-nek. Amikor Helene és Harry a darab végén meghajoltak, én
nyújtottam át a rivalda fölött a csokrot Helene-nek. Előrelépett, elvette a csokrot, és
egy szál rózsát kihúzott belőle, hogy odaadja Harrynek. Amikor azonban odafordult,
hogy ország-világ szeme láttára átnyújtsa a rózsát, Harrynek már híre-hamva sem
volt. A függöny erre a pótlólagos kis jelenetre ereszkedett le – amikor az a lány
átnyújt egy szál rózsát a semminek.
Hátramentem a színfalak mögé, és Helene még akkor is tartotta azt a rózsát. A
csokrot félretette. A szeme könnyben úszott. - Valamit rosszul csináltam? – suttogta. – Megbántottam Harryt?
- Dehogy – válaszoltam. – Előadás után mindig ezt csinálja. Mihelyt lemegy a