kitanulmányozza a szokásaitokat és a szomszédságot. Aztán kiszúrja kettőtök közül
az egyiket, s egy mocskos verset küld neki postán.
- Elbűvölő! – biggyesztette az ajkát Nancy.
- De arra is volt már példa, hogy telefonon hívott föl valakit.
- Micsoda bátorság! – mondta Nancy. A seriff válla fölött látta, hogy jön a postás.
Nancy egyik fülkéje fölött kigyulladt a kék fény. A vendég akart valamit. Más
fülkében nem is volt senki.
A seriff megkérdezte, hogy az a vendég a fülkében nem lehet-e Billy, a Költő, de
Nancy megnyugtatta:
- Ha az, a két ujjammal kitöröm a nyakát.
- Amolyan Zsigapapa – mondta Mary, aki maga is látta. Zsigapapának hívtak
minden olyan szenilis, ravaszdi, öreg muksót, aki órák hosszat csak csűrte-csavarta a
szót, tréfált, és az emlékein kérődzött, amíg megengedte, hogy a Kisasszony jobblétre
szenderítse. Nancy fölsóhajtott. - Már két órája mást se csinálunk, csak azt próbáljuk eldönteni, hogy mi legyen a
búcsúvacsora.
Aztán bejött a postás. Egyetlen levelet hozott. Nancynek címezték, törött hegyű
ceruzával. Nancy izzott a haragtól és az undortól, ahogy fölbontotta, mert tudta, hogy
az Billy mocskos küldeménye.
Eltalálta. A boríték egy verset rejtett. Nem is eredetit; egy régi dalocska volt, amely
teljesen értelmét vesztette, amióta bevezették a kötelező erkölcsi
születésszabályozást. Ezt is törött hegyű ceruzával írták, s így szólt:
Sétálunk, sétálunk,
egy kis dombra lecsücsülünk,
egy kis gallyba beleülünk,
csüccs...Amikor Nancy bement a fülkébe, hogy megnézze, mit akar a vendég, Zsigapapa a
mentazöld szundigondolán heverészett, amelyen már százak és százak szenderültek
el békésen az évek során. A szomszéd önki étlapját tanulmányozta, s közben az
ujjával verte a ritmust zeneszóra, amely a citromsárga falról, a hangszóróból áradt. A
fal festett salakpanel volt. Rajta egyetlen nagy franciaablak. Rácsos.
Minden Közérdekű Öngyilkosszalon szomszédságában volt egy önki. S minden
önkiszolgáló étterem szomszédságában volt egy öngyi. Az önkinek narancssárga
teteje volt, az öngyinek vörös, de mindkettő az államé. Gyakorlatilag állami volt
minden.
Mint ahogy gyakorlatilag minden automatikus. Nancynek, Marynek, a seriffnek
szerencséje volt, hogy jutott nekik állás. Mert a legtöbb embernek nem jutott. Az
átlagpolgár egész nap otthon tengett-lengett, nézte a tévét, ami szintén állami volt. És
a tévé negyedóránként felszólította, hogy szavazzon okosan, fogyasszon okosan,
imádkozzék a maga választotta templomban, szeresse felebarátait,
engedelmeskedjék a törvénynek – vagy látogasson el a legközelebbi Közérdekű
Öngyilkosszalonba, s tapasztalja meg személyesen, milyen megértők és kedvesek a
Kisasszonyok.
Ez a Zsigapapa valósággal ritkaság volt, mert lerítt róla a vénség, kopasz volt,
reszketeg, foltos kezű. A legtöbb ember huszonkét éveset mutatott, hála az öregedés