Nancy eltökélte, hogy nem felel, de a szer elgyöngítette, s megbénult az akarata.- Hatvanhárom – suttogta.
- És milyen érzés hatvanhárom évesen szűznek lenni?
Nancy mintha bársonyködben hallotta volna a saját válaszát. Meglepte, hogy mit
mond, legszívesebben tiltakozott volna ellene, mintha a válasz nem is tőle
származnék. - Ízetlen – felelte. Majd néhány másodperc múltán, mintha gombóc lenne a
torkában, megkérdezte: - Mi volt a tűben?
- Hogy mi volt az, angyalkám? Nos, angyalkám, igazságszérum.
Mire Nancy fölébredt, már eltűnt a hold, de változatlanul sötét volt még. A szobában
egyetlen gyertya égett, s rebegő árnyékokat vetett. Nancy életében nem látott még
gyertyát.
Álmában szúnyogokkal és méhekkel hadakozott. Arra ébredt. Pedig a szúnyogok és
méhek már rég kihaltak. A madarak is. De Nancy azt álmodta, hogy deréktól lefelé
milliónyi rovar nyüzsög körülötte. Nem csípték meg. Csak jólesően csiklandozták.
Nancy már Senkiházi volt.
Megint elnyomta az álom. Amikor újra fölébredt, három nő egy fürdőszobába
vezette. A harisnya álarcot most se vették le. A fürdőszobából még nem szellőzött ki a
más fürdőjének a gőze. A padlón ott látta valaki más talpa nyomát, a levegő fenyő
fürdősótól illatozott.
Miközben megfürdették, beillatosították és fehér hálóköntöst húztak rá, visszatért
az akaratereje, s már gondolkodni is tudott. Amikor a nők hátraléptek, hogy
megcsodálják, halkan megszólalt:
- Lehet, hogy már magam is Senkiházi vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy úgy is
gondolkodnék vagy úgy is viselkednék, mint azok.
Senki se mondott ellent neki.
Nancyt lekísérték a földszintre, majd ki a házból. Azt várta, hogy megint lekergetik
a csatornába. Úgy illenék Billyhez és a helyzethez – gondolta – , lenn, a csatornában.
De ehelyett átkísérték a zöld betonon, ahol valamikor gyep volt, aztán át a sárga
betonon, a hajdani föveny helyén, ki a kék betonra, az öböl helyére. A néhai Kennedyk
huszonhat jachtja állt ott, vízvonalig cementbe ágyazva. A legősibb mind közül a
Marlin volt, Joseph P. Kennedyé. Arra kalauzolták föl Nancyt.
Hajnalodott. Minthogy a Kennedy-múzeum körül csupa magas ház épült, a kupola
alatti kis mikrokozmosz csak jó egy órával később kapott közvetlenül napot.
Nancyt egészen a Marlin elülső kabinjának lejáratáig kísérték. A nők némán
mutatták, hogy az utolsó öt lépést már magában kell megtennie.
Nancy egy pillanatra megdermedt, s megdermedtek a nők is. A parancsnoki hídon
két életnagyságú szobor állt; az egyik Frank Wirtane-né, a Marlin kapitányáé, a
kormánykeréknél, és mellette a fiáé, a fedélzetmester Carlyé. De ők ügyet se vetettek
szegény Nancyre, csak bámultak a szélvédő üvegen át a kék betonóceánra.
Nancy, mezítláb és vékony fehér hálóköntösben, bátran leereszkedett az elülső