- Mondd, Newt! Eljönnél az esküvőmre?
- Nem hiszem.
- Nincs már annyi szabadságod?
- Szabadságom? – Épp egy kétoldalas evőeszközreklámot tanulmányozott. – Nem
szabadságon vagyok.
- Nem vagy szabadságon?
- Dobbantottam – mondta Newt.
- Jaj, Newt! Ugye nem?
- Dobbantottam. – Newt fel sem nézett a magazinból.
- De hát miért?
- Hogy megtudjam, melyik a kedvenc kanalad. – Newt evőeszközmárkákat
olvasott föl. – Albemarle? Heather? Legend? Rambler Rose?
- Elmosolyodott, és a lányra nézett. – Elhatároztam, hogy vásárolok neked és a
férjednek egy kanalat.
- Newt, Newt, mondd meg az igazat!
- Sétálni akarok.
A lány, mint valami aggódó nővér, a kezét tördelte.
- Ó, Newt, ugye csak viccelsz? Ugye kaptál eltávozást?
Newt felhúzta a szemöldökét, és a rendőrségi sziréna hangját utánozta.
- Honnan?
- Fort Bragg.
- Észak-Carolina?
- Onnan. Fayetteville is arra van. Scarlett O'Hara oda járt iskolába.
- És hogy tudtál hazajönni?
Newt felemelte a hüvelykujját, mint az autóstopposok.
- Két napig tartott.
- Anyád tudja?
- Nem hozzá jöttem.
- Kihez jöttél?
- Hozzád.
- Miért pont hozzám?
- Mert szeretlek – válaszolta Newt. – Jössz végre sétálni? Egyik láb, másik láb.
Avarban, hidakon...
És elindultak, máris az erdőbe értek, barnás leveleken lépkedtek.
Catharine dühös volt és zaklatott, könnyeivel küszködött.
- Newt – mondta. – Ez tiszta őrültség.
- Az volna?
- Hogy lehet ilyen őrült időpontban bejelenteni, hogy szeretsz? Soha nem
mondtad. – Catharine megállt.
- Gyerünk tovább! – szólalt meg Newt.
- Nem megyek. Eddig, és nem tovább. És már eddig sem szabadott volna.
- De eljöttél.
- Hogy ne álldogálj a házunk előtt. Ha valaki meghallotta volna, hogy miket
beszélsz egy héttel az esküvőm előtt...
