Le kell szögeznem, mélyen megtiszteltél azzal, hogy őrült módon megszöktél.
Nem is hiszem, hogy csakugyan dobbantottál. Persze nincs kizárva. Nem is hiszem,
hogy csakugyan szeretsz. Persze nincs kizárva. De...
Szeretlek – mondta Newt.
Igazán megtisztelő. Én is kedvellek, Newt. Mint barátot. Nagyon is kedvellek.
Csak hát túl késő. – Catharine egylépésnyire távolodott Newttól. – Soha meg se
csókoltál – mondta, és védekezően előretartotta a kezét. – Nem azért jegyzem ezt
meg, hogy most végre megcsókolj. Csak mert ez az egész olyan hirtelen történt.
Fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit kellene csinálnom.
Csak sétáljunk még egy kicsit. Kellemes időtöltés.
Újra elindultak.
Mit vártál, hogy mi fog történni? – kérdezte Catharine.
Nem tudom. Honnan tudhatnám? Soha életemben nem csináltam ilyet.
Azt hitted, hogy majd a karodba vetem magam?
Esetleg.
Sajnálom, hogy csalódást okoztam.
Nem okoztál nekem csalódást. Nem számítottam másra. Ez is nagyon kellemes
időtöltés. A sétálás.
Catharine megállt.
És azt sem tudod, hogy most mi következik? – kérdezte.
Azt sem.
Kezet rázunk. Kezet rázunk, aztán elköszönünk, mint két barát. Ez következik
most.
Newt bólintott.
Rendben – mondta. – Azért majd néha gondolj rám! És arra, hogy nagyon
szerettelek.
Catharine könnyekre fakadt. Hátat fordított Newtnak, és nézte az erdő végtelen
oszlopcsarnokát.
Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Newt.
Mérges vagyok – felelte Catharine. – Nem volt jogod...
Tudni akartam.
Ha én is szerettelek volna, Newt, biztosan a tudomásodra hoztam volna.
Igazán?
Igazán. – Catharine most szembefordult a fiúval. Az arca egészen
kipirult. – Megtudtad volna – mondta.
Hogyan?
Láttad volna rajtam. A nők az ilyesmit nemigen képesek takargatni.
Newt csak nézte Catharine arcát. Figyelmesen. Catharine elkeseredve ismerte fel,
hogy nagyon is úgy van, ahogy mondta. Hogy a nők nemigen képesek takargatni, ha
szerelmesek.
