- Vakok iskolája. – Catharine ámulatában a fejét ingatta. – Most már vissza kell
mennem. - Mondj nekem búcsút!
- Ahányszor megpróbálom, megcsókolsz.
Newt ekkor lehuppant a gyepre, az egyik almafa alá. - Te is ülj le!
- Nem ülök.
- Hozzád se érek.
- Egy szavad se hiszem.
Catharine egy másik almafa alá ült. Hat méter távolság választotta el őket.
Catharine lehunyta a szemét. - Álmodj Henry Stewart Chasensről – szólalt meg Newt.
- Álmodjak róla?
- Álmodj arról, hogy milyen csodálatos férjed lesz!
- Jó. Róla fogok álmodni.
Összezárt szemhéja alatt meg is pillantotta leendő férjét.
Newt ásított.
Méhek döngicséltek az ágak között, és Catharine majdnem elaludt. Amikor
kinyitotta a szemét, látta, hogy Newt már alszik is.
Halkan hortyogott.
Catharine egy órán keresztül figyelte az alvó Newtot. Egész szívéből szerette őt.
Az almafák árnyéka mind hosszabbra nyúlt. A vakok iskolájának tornyában a
harang ismét megkondult.
Kakukk, kakukk – szólt egy kakukk.
Valahol a távolban egy autó motorját sehogy sem sikerült beindítani. Aztán csönd
lett.
Catharine felkelt az almafája alól, és Newt mellé térdelt.- Newt.
- Igen? – A fiú kinyitotta a szemét.
- Késő.
- Szia, Catharine.
- Szia, Newt.
- Szeretlek.
- Tudom.
- Túl késő.
- Túl késő.
Newt felállt. Nyögött, miközben kinyújtózott. - Jó kis séta – mondta.
- Az volt.
- Itt váljunk el?
- Hová mész most?
- A városba. Stoppal. Feladom magam.
- Sok szerencsét!.
- Neked is sok szerencsét. Hozzám jössz feleségül, Catharine?