A Foster-vagyon
(The Foster Portfolio)Gazdagoknak adok remek üzleti tanácsokat. Egy befektető és vagyonkezelő cég
számára dolgozom. Nem egy főnyeremény, de meg lehet belőle élni. Egyébként is
csak nemrég kezdtem. Amikor az állásra pályáztam, vásárolnom kellett egy
keménykalapot, sötétkék felöltőt, kétsorgombos sötétszürke zakót, fekete cipőt,
szolid nyakkendőt, hat fehér inget, hat pár fekete zoknit és szürke kesztyűt.
Ha az ügyfelet felkeresem, taxin megyek. Jól fésült vagyok és tiszta, sugárzik rólam
a határozottság. Úgy lépdelek, mintha egy ördöngös csellel az imént söpörtem volna
tisztára a tőzsde padlását. Az ügyfélnek azt kell hinnie, hogy nem is üzleti ügyben
érkeztem, hanem a népjóléti minisztériumból. Tiszta gyapjú zakóm, csinos
irattartóimban a friss diplomák és a bizalmas árfolyamelemzések jó esetben, vagyis az
esetek többségében, azt a hatást keltik, mintha pap vagy orvos érkezett volna
látogatóba. Ura vagyok a helyzetnek, mostantól fogva minden rendben lesz.
Rendszerint olyan idős hölgyek a klienseim, akik bombabiztos részvényeikkel a
bolygó jókora darabkáit kapják örökül. Csak átnyálazom az értékpapírokat, az
adatokat továbbítom a szakértőinknek, és a kötvény, készpénz, vagy a kazalnyi
ékszer máris termőre fordul, ontja gyümölcseit. És úgy dobálózom a számokkal, a
tízezrekkel, százezrekkel, persze dollárban, hogy közben nincs gombóc a torkomban.
Nézem a százezreket érő kötvényt, arcizmom se rándul. Szakértő vagyok. Ennyit
mondok: Nos, igen.
Nekem egy fia részvényem sincs, ezért az állásom akár a cukrászda nyálát csorgató
küldöncéé. De ez meg sem fordult a fejemben, míg fel nem hívott Herbert Foster, hogy
vessek egy pillantást a papírjaira.
Telefonon keresett egy este. Azt mondta, hogy a barátja ajánlott neki. Megkért,
hogy látogassam meg. Fürdőt vettem, megborotválkoztam, lekeféltem a cipőm,
felöltöttem az egyenruhám, taxiba ültem, és nagy komolyan kiszálltam a kapujuk
előtt.
A mi szakmánkban elterjedt és undok szokás, hogy megnézzük egy ember házát,
kocsiját, öltözékét, és felmérjük, mennyit kereshet. Persze lehet, hogy ez nemcsak a
mi szakmánkra jellemző, hanem általában az emberekre. Herbert Foster nem sokkal a
létminimum felett vegetált, megeszem a sapkám, ha egy petákkal is többje volt.
Nehogy azt gondolják, lenézem azokat, akik szerényen élnek. Más kérdés, hogy az
ilyeneken nyilvánvalóan egy huncut vasat se kereshetek. Némileg nekibúsultam, hogy
ez a Foster csak az időmet rabolja. Ugyan milyen összeggel akarhat tőzsdézni? Talált
a járdán egy százdollárost? De még ha volna is egy befektethető ezrese, a jutalékom
akkor se több egy-két dollárnál.
Mindegy most már. Összegányolt épületben lakik a Foster család, a manzárdszobát
utólag barkácsolták. A berendezést a sarki bútorüzletből hozathatták. „Kérünk három
szobába bútort, meg hamutartót, meg a falra képeket, van rá százkilencvenkilenc