dollárunk és kilencvenkilenc centünk.” A francba! Gyorsan essünk túl a szerencsétlen
ürge nyavalyáján.
- Milyen szép az otthona, Mr. Foster – mondtam. – S a hölgy? A ház úrnője?
A ványadt, sunyi képű asszonyság bárgyún rám vigyorgott. Kifakult köntösének
anyagát rókavadász-jelenetek díszítették. Ugyanebből az anyagból készült a
bútorhuzat, meresztenem kellett a szemem, hogy el tudjam különíteni Mrs. Fostert a
székétől. - Örvendek a szerencsének, Mrs. Foster – üdvözöltem. – Az asszonyt lyukas alsó-
nadrágok és zoknik, meg ingek kupacai vették körbe. Zoknit stoppolt éppen. - Ő Alma – közölte Foster. Nem is kételkedtem benne.
- És íme, a fiatal trónörökös – mondtam. – Remek kis úrfi. Gondolom, tiszta
apja. – A kétéves forma kölök a nadrágomba törölte szurtos ujjacskáit, és a
zongorához totyogott. Megkapaszkodott a hangszer jobb oldalán, és elkezdte csépelni
a legutolsó billentyűt. Így telt el egy perc. Két perc. Három perc. - Tehetséges – mondta Alma. – Akárcsak az édesapja.
- Zongorázik, Mr. Foster? – kérdeztem.
- Klasszikusokat – felelte. Ekkor vettem őt szemügyre. Vékonydongájú, kerek és
szeplős arc, jókora fogak. Alamuszi ürge lehet, gondoltam. Kizárt dolog, hogy pont ezt
a nőt kereste volna társnak egy életen át. Kizárt dolog, hogy annyira élvezné a családi
életet, amennyire mutatja. Vagy csak képzelődöm, és nem is csendes keserűség az,
amit a tekintete tükröz? - Nem kései el a találkozódról, drágám?– kérdezte Herbert a feleségét.
- A legutolsó pillanatban derült ki, hogy ma elmarad.
- Hát akkor nézzük meg azt a portfóliót – mondtam.
Herbert riadtnak tűnt. - Miféle portfólió? – motyogta.
- Hát az öné. A papírok. A kötvények.
- Ja, azok. Azt hiszem, jobb, ha a hálószobában ülünk le. Ott nyugodtabban
beszélhetünk.
Alma az ölébe ejtette a stoppolófát.- Miféle kötvények? – tudakolta.
- Hát a kincstárjegyek, drágám. Az államkötvények.
- Ugyan már, fiacskám! Azokat ugyan nem váltod be.
- Dehogyis váltom be őket, Alma. Csak tárgyalunk róluk.
- Elnézést – szóltam közbe. – Mégis milyen értékű kincstárjegyről volna szó?
- Háromszázötven dollár – vágta rá nagy büszkén Alma.
- Hát, nem látom indokoltnak, hogy bevegyük magunkat a hálószobába. Azt
tanácsolnám, és ez a tanács nem kerül egy vasukba sem, hogy soha ne adjanak túl az
aranytojást tojó tyúkocskájukon. S most, ha megengedik, hívnék egy taxit. - Kérem! – Herbert a hálószoba küszöbén álldogált. – Vannak egyéb dolgok is.
Azokról kellene tárgyalnunk. - Miféle egyéb dolgok? – sipította Alma.
- Ó, hát a hosszabb távú befektetési tervek – nyögte alig hallhatóan Herbert.
- Jobban járnánk egy rövidebb pénzügyi tervezettel – méltatlankodott
Álma. – Például hogy a jövő héten miből veszünk ennivalót a fűszeresnél.