Felhívtam Almát, aki megmondta az étterem nevét. Soha nem hallottam róla.
Herbert nem akart az étteremről beszélni, ezért úgy véltem, hogy elég nyomasztó
hely lehet. Az ő szavával: a keresztje.
Annál is rosszabb volt, mint amilyenre számítottam. Durva, harsány, sötét és
lármás. Herbert csakugyan kiváló helyet választott, itt azután vezekelhetett önfejű
apja vétkeiért. Itt azután megmutathatta, mennyire hálás a feleségének. És
bebizonyíthatta önmagának, hogy megkeresi az útiköltséget. Hogy jogos az
önbecsülése. Bármilyen célra alkalmas csehó volt.
A bár felé igyekeztem. Könyökkel küzdöttem át magam a bamba arcú nők és a
lóverseny lázában égő férfiak tömegén. Ordítanom kellett, ha azt akartam, hogy a
mixer meghallja, amit mondok. Amikor azonban végre meghallotta, közölte, hogy
nem ismer semmiféle Herbert Fostert. Honnan is ismerné, tűnődtem. Az étteremben
szintén létezik hierarchia. Herbert nyilván a rangsor legalját foglalja el. Valahol a
konyhában lehet. Zsíros mócsingokat fogdos. Vagy a pincében molyol. Ez illik hozzá.
A konyhában egy szipirtyót találtam. Gyanús állagú dolgokból hamburgereket koty-
vasztott, közben literes üvegből kortyolta a sört.
- Herbert Fostert keresem.
- Nincs itt nálunk semmiféle istenverte Herbert Foster.
- És a pincében?
- Nincs itt semmiféle istenverte pince.
- Hallotta már ezt a nevet: Herbert Foster?
- Nem hallottam semmiféle istenverte Herbert Foster nevét.
- Köszönöm a segítségét.
Leültem egy bokszban, és törtem a fejem. Nyilvánvaló, hogy a csehót Herbert a
telefonkönyvben találta. Beadta Almának, hogy hétvégéken itt kell dolgoznia.
Bizonyos értelemben örültem is. Jobban éreztem magam tőle. Lám, Herbertnek jó oka
lehet, hogy nem köti az orromra, miért hagyja, hogy nyolcszázötvenezer dollárját
belepje a penész. Eszembe jutott, hogy valahányszor szóba hoztam a hétvégéit, és
azt, hogy most már nem kell gürcölnie, olyan képet vágott, mint amikor a fogorvos
bekapcsolja a fúróját. Hát persze! Mihelyst Alma megtudná, hogy gazdagok, Herbert
többé nem hivatkozhatna semmire, és hétvégéken nem lóghatna meg hazulról.
De mi lehet az, ami Herbert számára tengernyi pénzénél is értékesebb? A bulizás?
Fű? Nők? Sóhajtoztam. Be kellett látnom, hogy csak bolondítom magam, a rejtély
kulcsához jottányival sem jutottam közelebb. Erkölcsi vétséget hiába is keresnék
Herbert életében. Akármiben sántikál, valami nemes dolog érdekében titkolódzik. Az
édesanyja alapos munkát végzett rajta. Úgy megiszonyodott apja bűneitől, hogy vele
kapcsolatban elképzelhetetlen bármi rossz. Herbert csakis jót cselekedhet, egyebet
soha. Kifogott rajtam a probléma. Rendeltem egy utolsó italt.
Ekkor pillantottam meg Herbert Fostert. Szürke volt az arca és nyúzott. Próbált
átvergődni a tömegen. Látszott rajta, hogy elítéli, ami a szeme elé tárul. A szent,
amint megérkezik Babilonba. Furcsa volt, ahogy a nyakát mereven kinyújtotta, karját
oldalához szorította. Mintha azon iparkodna, hogy elkerüljön minden fizikai
érintkezést, mintha nem szeretné, hogy bárki pillantása találkozzék az övével. Kétség
sem fért hozzá, hogy számára ez a hely nem más, mint az abszolút fertő, a poklok
pokla, a tökéletes megaláztatás.
A nevét kiáltottam, de nem figyelt rám. Senkire sem figyelt. Herbert szinte
kómában volt. Nem látott, nem hallott, nem beszélt. Ezen a gonosz helyen nem.