kegyetlen sivítás szaggatta fel a vegyesbolt nyugalmát. A hang a kiürült
szódavíz-automatából tört elő.
A sivítás épp abban a pillanatban hangzott fel, amikor Susanna angyalnak nevezte
a vegyesboltost. A sivítástól viszketni kezdett a fejbőr, és megsajdult a bölcsességfog.
Susanna elnéző pillantást küldött a sivítás forrása felé, és megbocsájtott a sivítónak.
Ám csakhamar megtudta, hogy a sivítást előidéző személy nem érdemel bocsánatot.
A sivítást az automata mellett álldogáló Norman Fuller tizedes idézte elő. Előző
éjszaka tért haza Koreából, ahol tizennyolc keserves hónapot húzott le. A tizennyolc
hónap során a béke inkább háborúnélküliség volt, örömtelen és sivár. Fuller
megfordult az ülőkéjén, és megnézte magának Susannát. Neheztelt rá. A sivítás
megszűnt, a vegyesboltban síri csend honolt.
Fuller megtörte a tengerparti nyár varázsát. A vegyesboltban időző embereknek
azok a sötét, rejtélyes szenvedélyek jutottak az eszükbe, amelyek hajdanában
meghatározták az itteniek életét.
Viselkedése alapján a tizedes lehetett volna a leány fivére, aki azért jött, hogy
hazavigye gyagyás húgát ebből az erkölcsi fertőből. Lehetett volna egy haragos férj,
aki korbácsával épp alaposan eltángálni készül a feleségét, hogy annak megjöjjön az
esze, és visszatérjen az otthonába, a gyermekéhez.
Csakhogy a dolog nem így állt. Fuller tizedes még soha életében nem látta
Susannát.
Nem is állt szándékában, hogy jelenetet rendezzen. Nem tudhatta, hogy az
automata sivítani fog. Inkább leplezte volna neheztelését, beérte volna annyival, hogy
parányi részlet legyen Susanna menetelésének díszletében. Parányi részlet, nem
több, csak az az egy-két vájt fülű figyelt volna föl rá, akik az emberi lét komédiájának
avatott nézői.
De a szódavíz-automata sivítása révén Fuller tizedes neheztelése a vegyesbolt
közönsége számára a naprendszer középpontjába került. Elsősorban maga Susanna
érezte így. Az idő kizökkent, és addig már nem is halad tova, amíg Fuller tizedes
számot nem ad arról, mit jelentsen gránitkeménységű jenki arcán a különös kifejezés.
Fuller arca vörösen izzott, mint az olvasztott réz. Felfogta, hogy végzetével
szembesült. A végzet hirtelen színpadra penderítette, szerepet kapott, benne keserű
monológot.
A tizedes észlelte, hogy ajkai megmozdulnak, majd meghallotta tulajdon szavait.- Mit képzel, kicsoda maga?
- Hozzám beszél? – Susanna védekezően keblére szorította újságjait.
- Láttam magát. Úgy lejtett végig az utcán, mint egy cirkuszi balerina. És szöget
ütött a fejembe, hogy maga vajon kinek képzeli magát.
Susanna elpirult, ettől még gyönyörűbb lett. - Én... én színésznő vagyok – mondta.
- No hiszen! A világ legjobb színésznői. Amerika asszonyai.
- Milyen kedves, hogy így látja – mondta feszengve Susanna.
A tizedes bőre árforrósodott és még intenzívebben ragyogott. Elméje szökőkúttá
változott, amelyből szép és cirkalmas mondatok bugyogtak fel. - Nem az épített színházról beszélek, amelybe széksorokat raknak. Az élet
színpadáról beszélek. Amerika asszonyai úgy játszanak rajta, olyan jelmezt öltenek,
mintha az egész világot a mi lábunk elé helyeznék. És mikor érte nyúlnál, mit tesznek