hattyú alakú, irdatlan ágy.
A valóságban nem ilyen volt a szoba. A valóságban a jenki nyaralók legolcsóbb és
legócskább hónapos szobája volt. Deszkafalán három szeg, a padlón linóleum.
Gázrezsó, vasalódeszka, jégszekrény. Apró mosogató, a csöveket semmi nem
takarja. Műanyag poharak, két tányér, foncsorát vesztett tükör. Fazék, serpenyő, egy
doboz szappanpor.
Ha itt valami háremre emlékeztethetett, az nem lett volna egyéb, mint a tükör előtti
hintőpornyom. Két láb lenyomata. A lábujjak, akár a gyöngyök.
A gyöngyök után a tizedes Susannát is szemügyre vette. A valódit. Háttal állt neki,
utolsó holmijait csomagolta.
Már az útiruháját viselte. Beillett volna egy misszionárius feleségének.- Újságok – károgta Fuller. – Mr. Hinkley küldi magának.
- Milyen kedves figyelmesség – mosolyodott el Susanna. – Azt üzenem
neki... – Nem folytathatta. Elakadt a szava. Felismerte a tizedest. Ajkai megremegtek,
orra kivörösödött. - Újságok – motyogta Fuller. – Mr. Hinkley küldi magának.
- Ezt már mondta. Az előbb is hallottam. Más mondanivalója nincs?
- Én... vagyis én... nem akartam, hogy elhurcolkodjék. – Fuller a kezével az oldalát
ütögette. – Nem akartam. - Azt tanácsolná, hogy maradjak? – kérdezte boldogtalanul Susanna. – Azok után,
hogy nyilvánosan megszégyenített? Hogy cafkának nevezett? Szajhának? - Szent egek, én ugyan ilyen csúnyákat nem mondtam magára!
- Eszébe jutott valaha is, csak egyetlen pillanatra is, hogy milyen lehet az én
életem? – Keblére szorította a kezét. – Ha hiszi, ha nem, egy élőlény lakik idebenn. - Tudom. – Fuller idáig ezt nem tudta.
- És lelkem is van.
- Tudom, hogy van lelke. – Fuller reszketett. Reszketett, mert a szoba minden
szeglete meghittséget sugárzott. Íme, Susanna, álmai netovábbja, ezer és egy kínzó
éjszaka aranyleánya. És vele vitatja meg a lelkét, szenvedélyesen, vele, a magányos
Fullerrel, a zord Fullerrel, a jellegtelen Fullerrel. - Maga miatt egész éjjel le sem hunytam a szemem – panaszolta Susanna.
- Énmiattam? – Fuller azt kívánta, hogy a lány lépjen ki végre az életéből. Hogy ne
legyenek színei, csak a fekete meg a fehér. Hogy ne a magazinokat juttassa eszébe.
Elég neki egy rendes napilap, átfutná a sporthíreket meg a külpolitikát. - Hát akkor ki miatt? Egész éjjel magával vitatkoztam. Tudja, mit mondtam
magának? - Nem. – Fuller az ajtó felé hátrált. Susanna követte. Forróságot árasztott, mint
egy tüzes kályha. Megrendítően emberi lény volt. - Azt mondtam magának, hogy nem én vagyok a Yellowstone Park! Nem az
adófizetők pénzéből vagyok fenntartva! Senkim sincs, akihez kötődnék. És magának
nincs joga kritizálni a külsőmet! - Szent egek! – nyögte Fuller.
- És torkig vagyok a magafajta mafla iszákosokkal! – toppantott dühösen a lány.
Hirtelen nagyon kimerültnek látszott. – Hát tehetek én arról, hogy maga engem meg
akar csókolni? Az én bűnöm ez?
Fuller tizedes szinte elfeledte, hogy miről is szónokolt a vegyesboltban. Az érem felé