alkotásokat nem egy mellékletben adták közre, ahol olcsón lehetne javítani,
kiselejtezni vagy bővíteni.
Mindebből egyértelmű, hogy ez a könyv egy gyönyörűség? Verhetetlen mind a
tartalmában, mind az árában. Valaki persze hamarosan meg fogja verni
mindkettőben, mert hát a régi jó szabadvállalkozás már csak ilyen: a fogyasztó húz
hasznot a vidám, zöld óriások közti csatákból.
És, mint már mondottam, a legtöbb embernek az egyik szótár ugyanolyan jó, mint
a másik. A homo americanus ugyanúgy fog beszélni és írni, ahogy mindig tette,
bármilyen legyen is a szótára. Vegyük csak azt az állampolgárt, akit nemrégiben
megkérdeztek, mi a véleménye arról, hogy Johnson elnök használta a cool it
szlengkifejezést egy nagy beszédében:
„Nekem semmi bajom vele – mondta. – Most nem annak van itt az ideje, hogy az
Egyesült Államok elnöke a királyi angol nyelv miatt aggodalmaskodjon. Végül is ilyen
laza időket élünk. A politikusok nem hordanak már cilindert. Ugyan miért ne
viselhetne az angol nyelv is sportos öltözéket? Nem azt mondom, hogy az elnök úgy
beszéljen, mint egy tanulatlan fajankó. De a »cool it« népies, és az Egyesült Államok
elnökének meg kell engedni, hogy emberi hangot üssön meg. Nem lehet túl szirupos
az ember az amerikai néppel szemben – az életben minden tisztességes érzés
szirupos. De nyelvi értelemben Disraeli egy mucsai."
Ezek a szavak egyébiránt Bennett Cerfnek, a Random House-féle nagyszótár
szerkesztőjének a gégéjén buktak ki. A tanulság: Aki részt vesz egy új szótár
szerkesztésében, az nem feltétlenül egy új Samuel Johnson.
(1967)
M. Nagy Miklós fordítása