- Ó, én ugyan nem, uram! – tiltakozott Paul rémülten.
- Hol vannak most a szüleid? – kérdezte a rendőr Paultól.
- Moziban – válaszolta Paul.
- És te teljesen egyedül vagy? – érdeklődött a rendőr.
- Igen, uram – felelte Paul. – Ez egy kaland.
- Sajnálom, amit a pisztolyról mondtam – szólt közbe Harger. – Én biztosan
hallottam volna bármilyen lövést a házban. Papírvékonyak a falak, és nem hallottam
semmit.
Paul hálásan nézett rá. - És te sem hallottál semmilyen lövést, kölyök? – kérdezte a rendőr.
Mielőtt Paul kitalálta volna, hogy mit válaszoljon, zaj hallatszott az utcáról. Egy
nagydarab, anyás külsejű nő szállt ki egy taxiból, és torka szakadtából kiabál - Lem! Lem, szívem!
Berontott a lépcsőházba, egy bőrönd csapdosta a lábát, és cafatokra szaggatta a
harisnyáját. Ledobta a bőröndöt, Hargerhez rohant, és átölelte. - Hallottam az üzeneted, drágám – búgta – , és azt tettem, amit Sam mondott,
hogy tegyek. Lenyeltem az önbecsülésemet, és itt vagyok! - Rose, Rose... kicsi Rose-om – suttogta Harger. – Soha többé ne hagyj
el! – Szerelmesen ölelgették egymást, és bementek a lakásba. - Csak meg kell nézni ezt a lakást! – mondta Mrs. Harger. – A férfiak egyszerűen el
vannak veszve nő nélkül. – Miközben becsukódott az ajtó, Paul látta, hogy a nő
borzasztóan örül a rendetlenségnek. - Biztos , hogy nem hallottál semmilyen lövést? – kérdezte a rendőr Paultól.
A pénzgalacsin Paul zsebében mintha akkorára duzzadt volna, mint egy
görögdinnye. - Igen, uram, biztos – nyögte.
A rendőr elment.
Paul becsukta maga mögött az ajtót, a szobájába botorkált, és az ágyára roskadt.
Legközelebb, amikor újra hangokat hallott, azok már a fal innenső oldaláról jöttek.
Vidám hangok voltak – az apjáé és az anyjáé. Az anyja egy gyerekdalt énekelt, az
apja pedig vetkőztette Pault.
- Icurka-picurka, édes kis fiúcska – dalolta az anyja – , rajta a zoknija, úgy feküdt
az ágyba. Egyik lábán cipőcske, másik lábán semmi se... icurka-picurka, anyukának
bogara.
Paul kinyitotta a szemét. - Szia, nagyfiú – mondta az apja – , ruhástul feküdtél le, hallod-e.
- Hogy van az én kis kalandorom? – kérdezte az anyja.
- Jól – ásított Paul. – Milyen volt a film?
- Nem gyerekeknek való, szívem – válaszolta az anyja. – De a rövidfilm tetszett
volna. Medvékről szólt... édes kis medvebocsokról.
Paul apja a kezébe nyomta a fia nadrágját, ő pedig megrázta, és gondosan az ágy
mellett lévő szék támlájára hajtotta. Aztán még le is simogatta, és megérezte a
pénzgalacsint a zsebében.