belüli erőszak. Ennek politikai háttere a nyugat-európai és az amerikai feminista mozgalom. A
pszichés traumáról alkotott mai ismereteink e három különálló terület szintézisén alapulnak.
A hisztéria hőskora
A tizenkilencedik század végén a hisztéria nevű rendellenesség mintegy két évtizedig a
tudományos kutatás egyik fő témájává vált. Akkoriban a „hisztéria" kifejezésnek annyira
egyértelmű jelentése volt, hogy senki sem fáradozott a szó tudományos meghatározásával. Egy
történész szavait idézve „a hisztériát másfél évezreden keresztül inkoherens, érthetetlen tüneteket
okozó, különös betegségnek tartották. A legtöbb orvos úgy vélte, hogy a hisztéria kizárólag a nők
betegsége, melynek forrása a méh."^3 Innen ered a „hisztéria" elnevezés*. Egy másik történész
szerint a hisztéria nem más, mint „drámai hangzású orvosi metafora mindarra, amit a férfiak
titokzatosnak vagy kezelhetetlennek találtak a másik nemben"^4.
23
A hisztéria kutatásának ősatyja a nagy francia neurológus, Jean-Martin Charcot volt. Birodalmának
székhelye a Salpétriére - egy régi, dinamikusan fejlődő kórházkomplexum volt, amely már hosszú
ideje szolgált menedékhelyül a párizsi proletariátus legszerencsétlenebbjeinek ,koldusoknak,
prostituáltaknak és elmebetegeknek. Az elhanyagolt létesítményt Charcot a modern tudomány
templomává varázsolta: a születőben lévé neurológia és pszichiátria legtehetségesebb és
legambiciózusabb férfija dósai utaztak Párizsba, hogy a mesternél tanulhassanak. A Salpcmére-be
elzarándokoló számos orvos között volt Pierre Janet, William James és Sigmund Freud is.^5
A korabeli köztudat számára a hisztéria tanulmányozása az ismeretlenbe vezető nagy kalandot
jelentette. Charcot kutatásai nemcsak a gyógyítás világában, hanem az irodalom és politika tágabb
világában is jelentős hírnévre tettek szert. Keddi Előadásai valódi látványosságszámba mentek,
amelyeket „Párizs minden részéről összesereglő színes közönség látogatott: írók, orvosok, híres
színészek és színésznők, divatos félvilági nők, akiket mind valamiféle morbid kíváncsiság fűtött"^6.
Ezeken az előadásokon Charcot élő bemutatókkal demonstrálta hisztériára vonatkozó kutatási
eredményeit. Közszemlére állított páciensei mind olyan fiatal nők voltak, akik a szüntelen
bántalmazás, kizsákmányolás és nemi erőszak elől a Salpétricre-ben leltek menedéket. Az azilum*
nagyobb biztonságot és védelmet nyújtott ezeknek a nőknek, mint amiben azelőtt bármikor részük
lehetett; azon kiválasztottaknak pedig, akik az Előadások során Charcot leghíresebb alanyai voltak,
valamiféle hírnevet is szerzett.
Charcot-nak sokan elismeréssel adóztak hihetetlen bátorságáért, amiért bele mert fogni a hisztéria
tanulmányozásába. Szakmai presztízsével hitelessé tett egy olyan területet, amelyet korábban nem
tartottak komoly, tudományos kutatásra méltónak. Charcot előtt a hisztériás nőket szimulánsoknak
tekintették, akik kezelése a hipnotizőrök és népi gyógyítók felségterülete volt. Halálakor Freud a
szenvedők felszabadító patrónusaként emlékezett meg róla: „Azelőtt senki sem hitt a hisztériás
páciensnek. Charcot munkásságának első eredménye az volt, hogy visszaadta e téma méltóságát. Az
emberek lassanként felhagytak a lenéző mosollyal, amellyel az ilyen pácienst akkoriban fogadták.
Már nem okvetlenül tekintették őt szimulánsnak, mivel Charcot szakmai tekintélye teljes súlyával a
hisztériás jelenségek valódi, objektív volta mellett érvelt.
Charcot a hisztériát, amelynek a „nagy neurózis" nevet adta, a taxonómia szemszögéből közelítette
meg: vizsgálódásai során a fő hangsúlyt az alapos megfigyelésre, a leírásra és az osztályozásra
helyezte. A hisztéria jellemző tüneteit nemcsak írásban, hanem rajzok és fényképek segítségével is
kimerítően dokumentálta.
24
blacktrush
(BlackTrush)
#1