páciens feletti atyáskodáshoz és autonómiájának gyengítéséhez vezet. Tágabb munkájában szintén
túl sok felelősséget vállalhat, ami hosszú távon a kiégés kockázatával jár.
A terapeutának bűntudata lehet amiatt is, hogy páciensét a terápiával a trauma okozta fájdalom
újraélésére kényszeríti. Eugene Bliss pszichiáter szerint például multiplex személyiségű pácienseket
kezelni olyan, mint „érzéstelenítés nélkül műteni"^36. Ezért a terapeuta annak ellenére
elbátortalanodhat és elállhat a trauma feltárásától, hogy maga a páciens erre készen áll.
A komplex poszttraumás szindrómától szenvedő páciensek kezelése során további viszontáttételi
komplikációk is felléphetnek. Különösen a hosszantartó, ismételt gyerekkori bántalmazás túlélőinél
fordul elő, hogy a terapeuta a kezelés elején inkább a túlélő sérült kapcsolati stílusára rea-gál, mint
magára a traumára. Eközben a páciens tudatossága számára gyakorlatilag elvesz az az információ,
hogy állapota a gyerekkorában megélt bántalmazásban gyökerezik, és ez az összefüggés sajnos
sokszor a terapeutában sem tudatosul. E komplex indulatáttételi jelenség legalaposabb elemzését
ismét a borderline személyiségzavar hagyományos szakirodalma szolgáltatja.
" X páciens tünetei egy kimondhatatlan titok létezésére hívják fel a figyelmet, ugyanakkor el is
terelik a figyelmet e titokról. A terapeuta első megérzései, hogy a páciens tüneteinek hátterében
valamilyen trauma állhat, gyakran saját viszontáttételi reakcióiból származnak. A páciens tüneteivel
kapcsolatban például a terapeuta is tapasztalja a bántalmazott gyerek belső zavarodottságát, a
páciens kognitív állapotainak gyors váltakozása pedig az irrealitás érzetét keltheti benne. Jean
Goodwin írja le az „egzisztenciális pánik" néven ismert viszontáttételi érzést, amelyet egyes
terapeuták súlyos kisgyerekkori bántalmazás túlélőinek kezelése során tapasztalnak.^37 A terapeuták
gyakran számolnak be kísérteties, torz vagy egyenesen bizarr képzetekről, álmokról és fantáziákról,
miközben e pácienseket kezelik. Nemegyszer maguk is szokatlan, disszociatív élményeket
tapasztalnak, melyek nemcsak a tompultságot és az észlelés torzulásait, Hanem a
deperszonalizációt, a derealizációt és a passzív befolyásoltsági élményeket is magukban
foglalhatják. Esetenként a terapeuta a pácienssel összehangolódva élhet át disszociatív epizódot,
ahogy az a ló éves, otthonról elszökött Trisha esetében történt. Bár Trisha nem mondta, erősen
gyanítható volt, hogy gyerekkorában a legkülönfélébb módokon bántalmazták.
A Trishával folytatott első ülésen a terapeutát hirtelen az az érzés fogta el, hogy lassan kiszáll a
testéből. Olyan volt, mintha a plafon egyik pontjáról nézne le Önmagára és Tríshára. Soha azelőtt
nem érzett ilyet. Többször a tenyerébe kellett vájnia körmeit, és a földre szorítania talpát, hogy
ismét a talajon érezze magát.
A terapeutát teljesen összezavarhatja a páciens hangulatainak és viszonyulási stílusának gyors
ingadozása. Mint Harold Searles pszichoanalitikus megjegyzi, a terapeuta furcsa, ellentmondásos
érzelmi kombinációkkal reagálhat, és egyre inkább nyomaszthatja a folyamatos bizonytalanság
érzése.^38 E bizonytalanságérzés az áldozat állandó rettegését tükrözi, amelyet a szeszélyes és
kiszámíthatatlan elkövetővel szemben érez.
A terápiás kapcsolatban az áldozat és az elkövető közötti dinamika újrajátszása rendkívül
bonyolulttá válhat. A terápia előrehaladtával a terapeuta esetenként a páciens áldozatának érezheti
magát. Nem egy terapeuta számol be arról, hogy úgy érzi, páciense fenyegeti, manipulálja,
kihasználja vagy becsapja őt. Páciense folyamatos öngyilkossággal való fenyegetőzését hallgatva
egy terapeuta úgy érezte, „mintha csőre töltött pisztolyt tartanának a fejemhez.
Kernberg szerint a terapeuta feladata a borderline páciens belső világában rejtőző „szereplők
beazonosítása", amihez a viszontáttételi reakciókat használja a páciens élményeinek megértése
érdekében. A páciens belső életét jellegzetes szereplőpárosok népesíthetik be, például „a gonosz,
blacktrush
(BlackTrush)
#1